Századok – 2015

2015 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Romsics Ignác: Törvényes megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1947 között

1312

TÖRTÉNETI IRODALOM

Ez a történelmi valóság összetettségét ilyen végletesen leegyszerűsítő, s a szovjet Vörös Hadsereg szerepét glorifikáló propagandisztikus szemlélet évtizedeken át jellemezte a magyar történetírás, történelem oktatás és állami emlékezetpolitika horizontját. Az először 1964-ben megjelent új magyar történeti összefoglalás, a Molnár Erik által szerkesztett két kötetes Magyarország története vonatkozó fejezeteiben a szovjet hadsereg még mindig, mint makulátlan felszabadító jelent meg, amely „új korszakot nyitott hazánk történetében”, és a magyar népnek „megadta mindazt a segítséget, amit egy harcba álló hadsereg adhatott”. (Molnár Erik főszerk.: Magyarország története. II. köt. Budapest, 1964, Gondolat Kiadó, 479., 484.) Azok a munkák, amelyek megpróbálkoztak a valósághoz közelibb képet nyújtani, és valahogy átcsúsztak a cenzúra hálóján, különféle retorziókban részesültek. Ez történt például a Karsai Elek és Somlyai Magda által szerkesztett, Sorsforduló című, 1970-ben megjelent két kötetes forrásgyűjteménnyel, amelynek dokumentumaiban a szovjet katonák erőszakoskodásairól és a lakosság gyűjtőtáborokba hurcolásáról is szó esett. Az ezzel kapcsolatos pártvizsgálat megállapította, hogy „a kötet megengedhetetlen, torz képet ad a felszabadulásról”. A szerkesztőket ezért pártfegyelmiben részesítették, a könyv terjesztését pedig leállították, a közkönyvtárakból visszavonták, s a rendszerváltásig csak az ún. tudományos könyvtárak zárolt részlegeiben lehetett hozzájutni azoknak, akik erre külön engedélyt kaptak.(Ungváry Krisztián szerk.: A második világháború. Budapest, 2005, Osiris Kiadó, 779-781.)

Az első olyan történeti összefoglalás, amely negligálta az addigi üdvtörténetek propagandisztikus toposzait, a Balogh Sándor által szerkesztett, 1985-ben megjelent Magyarország a XX. században című kötet volt. Balogh, aki a vonatkozó részeket is írta, igyekezett távolságtartóan és tárgyilagos hangvételben fogalmazni, s kerülte a túláradó dicsőítést. Bár a szovjet hadsereghez köthető negatívumok közül egyet sem említett, azt jelezte, hogy kezdetben nem mindenki értette meg, hogy „a szovjet hadsereg megjelenésével és jelenlétével a felszabadulás és a béke köszöntött Magyarországra”. „Nem kevesekben, különösen kezdetben, szinte ugyanannyi félelem és rettegés élt [...] a szovjet hadsereg katonáival is, mint annak előtte a német megszállókkal.” Az emberekben „csak fokozatosan ébredt fel a jövő iránti bizalom” - írta.( Balogh Sándor szerk.: Magyarország a XX. században. Budapest, 1985, Kossuth Kiadó, 253.)

A rendszerváltás során és azt követően gátszakadás szerűen törtek fel az emberekből a közel félévszázadon át kötelező történetpolitikai kánonnal ellentétes, és ezért addig elfojtott egyéni emlékek. Szinte minden település lakóit érték olyan atrocitások, amelyek negatív színben tüntették fel a „felszabadítókat”. Idővel pedig kezdtek megjelenni azok a történeti munkák is, amelyek a szovjet hadsereg szerepével kapcsolatos új kánon építőkövei lettek. Ezek sorában az egyik elsőt az ELTE vezető oktatói — Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő és Izsák Lajos — szerkesztették. Az először 1995-ben megjelent egyetemi tankönyvben Izsák Lajos tollából többek között már arról is olvashatunk, hogy „A megszállás súlyos atrocitásokkal járt. Erőszakoskodások, rablások történtek, a hadijog figyelmen kívül hagyásával mintegy 170-180 ezer civilt hurcoltak el a Szovjetunióba kényszermunkára, több tízezer német anyanyelvű lakost deportáltak.” (Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos szerk.: Magyarország története 1918-1990. Budapest [1995], Korona Kiadó, 175.) Az elmúlt 15-20 évben számos olyan forrásgyűjtemény, monográfia és tanulmány látott napvilágot, amely ezeknek az atrocitásoknak egy-egy aspektusát vizsgálta országos vagy regionális szinten. A Magyar Nemzeti Levéltár közel 600 oldalas dokumentumkötete, amely ez év tavaszán, tehát éppen 70 évvel az események után jelent meg, ebbe a sorba tartozik, ezeknek a köteteknek a számát gyarapítja.

A munka a hazai levéltáros szakma széleskörű összefogásának az eredményeként jött létre. Kezdeményezője Mikó Zsuzsa, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója, résztvevői pedig az Országos Levéltár és 20 megyei levéltár mintegy kéttucatnyi munkatársa volt. Rajtuk kívül támogatták az anyaggyűjtést az esztergomi Prímási Levéltár, a Hadtörténelmi Levéltár, az Allambiztonsági Szolgálatok Történeti levéltára, a Politikatörténeti Intézet, valamint a Budapest Főváros Levéltára dolgozói is. A munkálatokat L. Balogh Béni, az Országos Levéltár főlevéltárosa fogta össze. A dokumentumok szelektálása és kötetbe rendezése ugyancsak az ő feladata volt.

A 225 eddig közöletlen dokumentumot hét tematikus fejezetbe rendezve kapjuk. Az első két fejezet tárgya a szovjet csaptok megjelenése, első intézkedéseik és tevékenységük, valamint kapcsolattartásuk a magyar hatóságokkal. A harmadik fejezet a lakossággal való kapcsolatokra, ezen belül a különböző típusú és formájú atrocitásokra — nők elleni erőszak, rablás, gyilkosság, malenkij robot, stb. — fókuszál. Ez a kötet legterjedelmesebb fejezete, a 225 dokumentumból összesen 99 tartozik ebbe. Ezután a szovjet hadsereg gazdasági jellegű „károkozásával”, mindé-