Századok – 2015
2015 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Romsics Ignác: Törvényes megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1947 között
TÖRTÉNETI IRODALOM 1313 nekelőtt Az önkényes és a parancsra törtnő rekvirálásokkal kapcsolatos dokumentumok következnek. A kötetet egy rövid, mindössze 5 dokumentumból álló ötödik fejezet zárja, amely a szovjet katonák mindennapjaival — szórakozási szokásaikkal, ünnepségeikkel, stb. — foglalkozik. A dokumentumok jelentős része természetesen több mindenről szól, így akár másik fejezetbe is besorolható lenne. A közöttük való eligazodást nagyban segíti a kötethez tartozó személynévmutató, helységnévmutató és tárgymutató. Ezek és a tartalomjegyzék segítségével minden felhasználó gyorsan megtalálhatja az őt érdeklő információt. A dokumentumok túlnyomó része 1944-1946-ban keletkezett. Kibocsátójuk általában valamelyik magyar közigazgatási szerv — kormány, megye, község, nemzeti bizottság, körjegyzőség, bírósági szervezet — vagy panasszal élő magán személy, ritkábban a különböző szintű szovjet parancsnokságok. Néhány irat 1947-ben, egy pedig 1957-ben keletkezett. A zömmel korabeli és nagyrészt hivatalos iratok mellett szerepel egy 1995-ös visszaemlékezés is, amely Székesfehérvár ostromát mutatja be - alulnézetből. A dokumentumok értelmezését közel ezer tételes jegyzetapparátus segíti. A szerkesztő ezekben a lábjegyzetekben javította a nyilvánvaló tévedéseket és elírásokat, megadta az ismeretlenebb idegen szavak magyar jelentését, sőt helyenként kiegészítő megjegyzéseket tett a közölt források egy-egy megállapításához. Úgy járt tehát el, ahogy az ilyen típusú munkák esetében a szerkesztők el szoktak járni. Az összkép, amely a közölt dokumentumokból feltárul, egyértelműen a rendszerváltás óta kialakult negatív képet erősíti, s nem az 1980-as évek előtti apologetikát. A szovjet katonák közül sokan — függetlenül attól, hogy egészében felszabadítóknak vagy megszállóknak esetleg mindkettőnek tekintjük-e őket — a magyar polgári lakossággal szemben igen sok esetben nem egy reguláris fegyveres erő tagjaitól elvárható módon, hanem zabolátlan és erőszakos ösztönlények módjára viselkedtek. Erről nemcsak a magyar szervek beadványai, valamint a sértettek és/vagy a sértettek rokonainak panaszos levelei tanúskodnak. Hanem egyes kommunista vezetőknek, például Vas Zoltánnak, valamint egyszerű baloldali beállítottságú embereknek — korábban a Horthy-rendszer üldözöttéi — korabeli véleményei is. Az ilyen típusú dokumentumok közül legmegrendítőbb annak a budapesti „öreg szocialistának” Vorosilovhoz intézett 1945. szeptember 12-ei levele, akit a nyilasok börtönbe zártak, akinek fiát partizánként kivégezték, és akinek „54 tagú rokonságából 48-at öltek meg a bitang fenevadak”. „Mikor az első orosz katonát megláttam — írta a számára kétségkívül és érthetően meg- és felszabadulást is hozó napokról —, sírtam, mint egy gyerek és a kezét, ruháját csókoltam. [...] Mert nemcsak megmentették az életemet és feleségem és két fiam életét. Ennél többet tettek. Utolsóbb voltam az utolsó állatnál is, és az orosz katona tett megint emberré. [...] És ha most panaszkodom, nem azért panaszkodom, mert bántottak. Mert engem nem bántottak. [...] De úgy fáj nekem, mikor olyan sokszor hallom, hogy az oroszokat szidják. Legyünk tárgyilagosak. Ne dugjuk a fejünket a homokba, mint a struccmadár. Nézzünk szembe a tényekkel. Való, hogy Pesten este fél 10 után nem lehet az utcára menni, mert 99% a valószínűség, hogy az embert az oroszok kirabolják. Való igaz, hogy nincs éjszaka, hogy az oroszok ne kövessenek el 6-8 gyilkosságot. És ezért szidják mindenfelé az oroszokat. Kultúrálatlan, rabló betörő bandának stb. Azt mondják, hogy sok-sok millió rubellel sem lehetne olyan szovjetellenes propagandát kifejteni, mint amilyen szovjetellenes hangulatot teremtenek ezek a rablások és gyilkosságok.” (346-347.) Míg az erőszakos cselekedetek — így például a nők százezres nagyságrendben előforduló megerőszakolása és az élelmiszer-, valamint italrekvirálások — nagyrészt a szovjet katonák egyéni akciói voltak, a polgári lakosság — köztük mindenekelőtt a német nemzetiségűek — elhurcolása málenkij robotra, a szovjet katonai és polgári hatóságok parancsára történt. Ezek pontos számát nem ismerjük. A becslések 50 ezertől 150-200 ezerig terjednek. Jogszerűtlen, de szervezett rablásnak tekinthető a jóvátételi listán nem szereplő gyárak leszerelése és Szovjetunióba szállítása is. Ezek közé tartozott a Tungsram, amelynek berendezései mintegy 700 vagont töltöttek meg. A szovjet hadsereg és hatóságok jó hírét nyilvánvalóan ezek az intézkedések sem növelték. A dokumentumanyag értelmezését a szerkesztő 40 oldalas bevezető tanulmánya könnyíti meg. Ennek első, rövidebb részében képet kapunk a II. világháború kirobbanásának körülményeiről, és ezen belül Sztálin, valamint a szovjet vezetés háborús elképzeléseiről. A téma kutatóit régóta megosztó kérdésben, hogy tudniillik Sztálinnak voltak-e támadó céljai, L. Balogh nem foglal egyértelműen állást. Kolontári Attilára és másokra támaszkodva mindössze annyit jelent ki, hogy ha volt is támadó szovjet szándék, azt bizonyosan „nem 1941-re tervezték, mint ahogy a várható német agresszió bekövetkeztét is leghamarabb 1942-re valószínűsítették”. (15.) A másik vitakérdésben, amely Sztálin magyarországi terveire vonatkozik, határozottabban foglal állást. A külön
