Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Mitrovits Miklós: Együtt vagy külön utakon a szocializmushoz? I/91
93 más mellett élés” helyességét — szemben a korábbi háborús pszichózissal — a szocializmus felsőbbrendűségébe vetett hitből igazolhatták: a szocializmus erői békés versenyben előbb vagy utóbb le fogják győzni a kapitalizmust, tehát nincs szükség újabb világháborúra. A cél elérése azonban megkövetelte a tábor egységét, viszont Moszkva éppen ezért engedményekre is kényszerült. Jugoszlávia „rehabilitálása”, azaz olyan országként való újbóli elismerése, ahol a szocializmust építik, azt jelentette, hogy a szocializmushoz eltérő utak is vezethetnek. S éppen ez mutatott rá legelőször arra a feszültségre, ami a „külön utak” és az egység fenntartásának igénye között feszült. Jugoszlávia útja ugyanis a szovjettől eltérő modellt eredményezett, az azonban nem lehetett Hruscsov célja, hogy a többi kelet-európai ország számára ne a szovjet modell legyen a követendő. Sőt, ahogy Sztálin a harmincas évek végén, most Hruscsov is azzal legitimálhatta a létező „szovjet rendszer” szükségességét, hogy csak ez a formáció képes megvédeni a szocializmust a kapitalista világgal szemben. Ez a doktrína pedig jelentősen korlátozta eleve a külön utak kibontakozását, pontosabban addig a határig engedte őket, ameddig nem eredményeztek egy másik modell megvalósulását. Ráadásul a szocializmus építése a nemzeti sajátosságokkal kikövezett úton nem csupán azzal a veszéllyel járt, hogy a „szovjet-modelltől” eltérő lesz a végeredmény, hanem magában hordozta az önálló külpolitika igényét is. A helyzetet bonyolította, hogy amennyiben az önálló külpolitika jelentős részben a belpolitikából ered, akkor az eltérő utak a belpolitikában eltérő külpolitikai stratégiákat szülnek, azok pedig gyakran sértethetik a tábor más országainak érdekeit. Kérdés, hogy milyen mértékben hatottak egymásra a régió országai, mennyiben akadályozták vagy éppen segítették a másikat céljaik elérésében, illetve beszélhetünk-e szoros szövetségről, vagy éppen szétfejlődésről? A desztalinizáció tehát a sztálini birodalmon belüli viszonyokra is jelentős hatással volt. A desztalinizáció összességében felvetette az utak és a célok kérdését is: milyen úton, milyen taktikával hova, milyen szocializmust lehet megvalósítani? Két modell már egzisztált: a szovjet és a jugoszláv. Hogyan és kit fog követni a többi állam? Ideológiai síkon pedig a kérdés úgy hangzott: a szocializmus csak a „szovjet rendszerben” valósulhat-e meg, vagy más keretekben is elérhető-e? A DESZTALINIZÁCIÓ ELSŐ SZAKASZA KELET-KÖZÉP-EURÓPÁBAN A „nemzeti utak” keresése: az „új szakasz” politikája (1953-1955) A nemzeti sajátosságok figyelembe vételével felépítendő szocializmushoz vezető külön utak elismerését — a „sztálini metódusoktól” való eltávolodást, ami elsősorban az erőltetett iparosítást preferáló és a falusi osztályharcot differenciátlanul folytató politika feladását, valamint a nyílt terrorról való lemondást jelentette — számos külső és belső tényező tette lehetővé. Ilyen — a terror csökkentése irányába mutató faktor — volt a szovjet amnesztiarendelet (1953. 03. 27.), a szovjet orvos-perek leállítása (1953. 04. 04.), Lavrentyij Berija szovjet belügyminiszter letartóztatása (1953. 06. 27.), valamint Nyikita Hruscsov az SZKP első titkárává választása és a rehabilitációs folyamatok megindítása (1953. 09. 03-05.). A gazdaságpolitikai prioritások felülvizsgálatát jelezte a
