Századok – 2014
TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIÁN - Ormos Mária: A történész dolga IV/835
836 ORMOS MARIA kezdett, valakik írásba foglalják. Az írásbeliség kezdeteihez fűződött néhány uralkodó ama szokása, hogy bevésetté fába, kőbe az uralkodása alatt történt fontosabb eseményeket, illetve később rendszeres évkönyveket vezettetett az országlása alatt történtekről. Csaknem ugyanekkor jelent meg azonban az uralkodók azon elvárása is, hogy megírják az ő, valamint családja, dinasztiája dicső történetét, ami magától értetődően kiegészült a rivális és családja diszkvalifikálásával. Az utóbbi gaz áruló, fosztogató, kegyetlen, pogány vagy eretnek volt, az éppen aktuális vallás-, illetve hatalmi háború vesztese. Míg a matematika, a fizika tézisei és a hozzájuk kapcsolódó technikák az ókortól kezdve tudományos alapokon álltak, a történetírás — néhány ókori szerző dicséretes próbálkozásai ellenére — megmaradt az összefüggéstelen tényleírásnál, illetve a legendagyártásnál kötött ki. Ezen a helyzeten érdemben először Európában kezdtek egyes tudós emberek változtatni, ám erre a Római Birodalom bukásától kezdve több mint ezer évet kellett várni. A történettudomány egyike a legfiatalabb tudományoknak. Ha hozzátesszük ehhez, hogy alig több, mint két évszázad leforgása alatt viszont mekkorára dagadt a vizsgálni valója, úgy nem csodálkozhatunk azon, ha mind máig küzd tudományként való elismertetéséért. A történetírás tudománnyá való felemelkedésének másik súlyos akadálya maga a történelem tárgya. Míg a matematika tételei Londontól Pekingig, Kairótól a Jóreménység fokáig, Alaszkától Chiléig azonosak, addig mind a saját történelmet, mind a világ történetét ugyanezeken a helyeken más és másként értelmezik, fogalmazzák és tanítják. Az eltérésekben tükröződik a saját „nem” iránti elfogultság is, de nem csak az. A történelem illékony valami, mivel a múlt ugyan benne él a folytatásban, de mégis elmúlt, és nem jeleníthető meg a maga konkrét alakjában. Nem lehet megismételni, sem a boncasztalra fektetve megvizsgálni. A múlt törmeléket, töredékeket hagy maga után, és ezek a töredékek az említett helyeken nem azonosak. A történelmi töredékekkel azonban nem csak ez a probléma. A még nagyobb nehézséget a közöttük lévő hiátusok, a lyukak alkotják. Ez kevéssé zavarja azokat a kutatókat, akik a gazdasági fejleményeket firtatják, a társadalmi átalakulások, átszerkesztődés a témájuk, vagy kultúr-, illetve művelődéstörténettel foglalkoznak. A baj rendszerint az esettanulmányoknál jelentkezik. Eseten érthetek egy kocsmai verekedést, de akár egy kontinentális vagy világméretű háborút is. Szinte nincs olyan esemény-történet, amely ne tartalmazna további kérdőjeleket egy nagyon gondos vizsgálat után is, és nincs olyan történész, aki ne találkozna megfejthetetlen kérdőjelekkel. A történész munkája ezekben az esetekben hasonlít a rendőrnyomozó eljárásához, amikor ő „kihűlt” nyomot próbál követni, illetve „döglött aknát” szeretne hatástalanítani. Miután a történész összeszedte az összes fellelhető maradványt egy pókhálós sarokban megbújó cetliig, olyasfajta munkát kell elvégeznie, mint amilyet egy régészeti restaurátor végez el, amikor a cserepekből összerak egy amforát, egy szobrot, illetve — leginkább — az eredetinek a töredékét. Helyesen akkor jár el, ha megmondja: ennyit tudok, ezt és ezt viszont nem tudom. Ha nem ezt teszi,
