Századok – 2014

TÖRTÉNETI IRODALOM - Gyarmati György: Valuch Tibor: Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből a második világháborútól az ezredfordulóig III/826

volt a szolgáltató kisiparban legálisan, illetve „kontárként” szabók-varrók száma. Az viszont kiderül, hogy a szakmunkás-feleségektől kezdődően az egykori középparaszt családokon át — és attól „felfelé” — szinte mindenkinek megvolt a maga „házi” szabója, varróasszonya. Amiképpen az újelit káderfeleségek ráleltek a könyvben is többször említett Rotschild Klára szalonra, éppúgy talált rá mindenki más is a saját státuszához és pénztárcájához passzoló debreceni „Csillag bácsira”, a miskolci „Margó asszonyra”, illetve összeszámlálhatatlan alteregóikra országszerte. Előbbi iparengedéllyel dolgozott évtizedeken át kuncsaftjai megelégedésére, utóbbi anélkül maszekolt másodállásban, mint a többség, a maga rendszereket túlélő Singer varrógépével.(Ha összeszámolnánk, hogy a legutóbbi rendszerváltás nyomán hány kiszuperált — gépblokkjától megfosztott — egykori Singer-varrógép „karosszériát” állítottak be asztal(pótlék)ként a retró-kocsmákba, alighanem az egykori ruhaipar zászlóshajójának (VOR = Vörös Október Ruhagyár) többszörösére rúgna összesített kapacitásuk.) Nem hirdették cégérek, nem volt statisztikailag mérhető — így volt mód az adóelkerülésre is —, miközben az országot házi varroda-manufaktúrák hálózták be, alighanem a zugpálinkafőzőket is jóval meghaladó számban. S ha valahol volt társadalmi nivellálás, emancipálódás, az nem is annyira a nők — leginkább munkavállaláshoz kapcsolódó — „egyenjogúsítása” terén figyelhető meg, hanem a mindenkori újabb generáció, a gyerekek „szépen járatásában”. Már az óvodában kezdődött, ahol a kevésbé tehetősek sem engedték meg maguknak, hogy „szájára vegye őket a falu”, ha meg később valaki elkerült a városba középiskolásnak, még inkább mindent megtettek azért a szülők, hogy fiuk, lányuk - e téren - lehetőleg ne lógjon ki az ottani „bennszülöttek” közül. Míg a farmer inkább fiúviseletből lett unisex, a garbó meg fordítva, a miniszoknya annyiban volt - időlegesen - „alkalmi ruha”, hogy ebben a lányok diákokként csak a kötelező iskolaköpeny alatt divatozhattak. (A már említett orkánkabát, vagy később a bélelt dzseki viszont kezdettől vegyes viselet volt.)

A könyv zárszavában írja a szerző, hogy „a hatvanas-hetvenes évek hétköznapjainak valósága Magyarországon társadalmi és gazdasági értelemben egyaránt a magánszféra lépésről lépésre történő visszaszerzéséről szólt”, miközben „a kommunista párt legitimációs érvkészletébe építette be mindazoknak a sikeres kezdeményezéseknek az eredményeit, amelyek ténylegesen a szocialista rendszer ellenében jöttek létre.” (325.) Ennek a rendszerhosszig tartó állam-társadalom közötti bajvívásnak a részletező leírását olvashatjuk a fogyasztás meghatározó tárgykörei kapcsán — a fentebb már említett — kettős tükörben. Korábbról is, későbbről is találunk a lapokon erre vonatkozó utalásokat. A szükségben élés közepette felvillanó hatalmi jótékonykodás szemfüles megörökítése a 85. oldalon feltűnő Népbolt-enteriőr fotója. Mennyezetig zsúfoltan fénylenek a konzervekkel dugig tömött polcok a sosemvolt árubőséget demonstrálni hivatott propaganda-felvételen. A dátum, 1954. Ekkor szabadították fel (részlegesen) az ún. Mt. (mozgósítási tartalék) készleteket, amelyek 50 százalékos megemelése melletti zárolásáról három évvel korábban, 1951- ben hoztak döntést, midőn — J. V. Sztálin ukáza nyomán — arra kellet felkészülni a magyar pártállami vezetésnek (is), hogy a hidegháború belátható időn belül melegre fordulhat. Sztálin megműkönnyezett halálával ez a veszély múlóban volt, és az „olvadás” idején sietve árusították ki szavatosságuk lejárta előtt a konzervhegyeket. De mivel ezt — a szépkorú olvasókon kívül — már kevesen tudhatják, elférne a valóban kordokumentum értékű fénykép mellett a (politikatörténeti) magyarázat. (Ha már egy fotónál elakadtunk, azonnal hozzáteendő, hogy a könyvben érintett jelenségek mindegyikéhez fényképek sora csatlakozik. Legtöbbször az éppen soron levő tárgykörleíráshoz — vagy a változás „pillanatához” — szerkesztetten teszik szemléletessé a mondandót. Ennyiben nem pusztán „illusztrációk”: a narratíva részévé válnak.)

Egy megörökítésre érdemes jelenség érintése két évtizeddel későbbről is féloldalas maradt. A társadalmi boldogulásigény szívóssága érhető tetten az egyik diagram alapján, amelyik a tsz tagok anyagi gyarapodásának megugró összesített adatait szemlélteti. (42.) Csakhogy ennek a rendszernorma szerint nem lett volna szabad így alakulnia, mert a gazdasági mechanizmus reformjának kiteljesedését megakasztó 1972-es párthatározat — egyebek mellett — azt is célozta, hogy visszafogják a parasztság Jólétének” úgymond elszabadulni látszó mértékét. Jólétről még szó sem volt. Legfeljebb arról, hogy ekkor kezdett összeérni a korabeli agrárium két ágazata, a termelőszövetkezeti reform-mechanizmus és a piacképes háztáji gürcölés hozadéka: magyar szocialista agrár take of, mint rendszer-hungarikum. Ez a késedelmes nekilendülés szerencsés csillagegyüttállásaként hatott vissza a mezőgazdasági szférában megmaradó társadalomhányadra úgy, hogy — anyagiak tekintetében is — elkezdték utolérni magukat. Mindezt viszont értő — értelmező — magyarázat nélkül nehéz kiolvasni a gondos összegyűjtés ellenére is pőrén maradó adatsorból, holott ez (lehetne) az egyik legszemléletesebb példázata a társadalom és a politika közötti „sok lúd

TÖRTÉNETI IRODALOM 831