Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Gyarmati György: Valuch Tibor: Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből a második világháborútól az ezredfordulóig III/826
832 TÖRTÉNETI IRODALOM disznót győz” konszolidációs huzakodásnak. Szakági konklúzióként meg az kínálkozik, hogy hiába mérséklődött Rákosi terroruralma idővel konszolidált-autoriter „puha diktatúrává” Kádár János regnálása során, a pártállam rendszerhosszig érvényesülő primátusa csak korlátozottan ad teret valamifajta politikától függetlenített, „steril” társadalomtörténet megrajzolására. A főszabályként mindvégig státusfüggőnek megmaradó államosított társadalom mozgástere bizonyos mértékig tágult, a nélkülözés közepette kénytelenül elsajátított túlélés-stratégia idővel a többkomponensű élhetőség kitanulásává alakult, de ennek visszatekintő bemutatásához inkább tűnik alkalmasnak valamifajta „politikai társadalomtörténet”.! Lásd erről korábban Gyarmati György: A társadalom államosításától az állam társadalmasítása felé. Forrás, 1988. 2. sz. 39 - 50. old., újabban Ö. Kovács József: A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában. A vidéki Magyarország politikai társadalomtörténete, 1945-1965. Korall, Budapest, 2012.) Korábbi munkái alapján Valuch is ehhez áll közelebb, aminek mostani redukcióját az inspirálhatta, hogy a mondandó kvadráljon az előszóban lefektetett — idézett — „csak semmi politikatörténet” alapvetéssel. Holott ez a munkája éppen azzal lép túl a pártállam kontra civil társadalom leegyszerűsített (statikus) kétosztatúság-képleten, hogy kimutatja: a szoros egzisztenciális függőségben és szigorú politikai ellenőrzöttségben tartott társadalom nemcsak hogy nem adta fel a civil szféra autonómiájának visszaszerzéséért folytatott (életvitel) harcot, hanem ez a küzdelme — eredővektorát tekintve — érdemleges rendszerformáló komponense lett a magyarhoni szocializmus évtizedeinek. Az államszocializmus bevett fogalommá és praxissá lett társadalompolitikájához képest formálta a mindennapokat — korlátozott hatékonysággal, de hosszabb távon tekintve korántsem eredménytelenül — a társadalom csendességében is tömeges, tevőleges „antipolitikája”. A munkában az tárul fel, hogy a kommunista pártegyeduralom milyen hétköznapi kondíciókat erőltetett-kínált az alávetettek számára élettérként, illetve, hogy az egzisztenciáját tekintve államosított társadalom egészében is és státuscsoportjaiban is alkalmazkodás közbeni átalakulásra kényszerített-ösztönzött egyedei miként tudták ehhez igazodva — vagy ehhez képest mégis másként — alakítani saját „fogyasztási” létformájukat. A szerző eltérő mértékű bontásokban az újrarétegződés egyes nagycsoportjainak változó fogyasztás-standardjára összpontosít, miközben forráskalászatai egy-egy csoporton, rétegen belül is a megéléstörténet — ahány család annyiféle — variabilitását jelzik. Ez viszont — az Alltagsgeschichte alkalmazott fogásaihoz, módszereihez képest — inkább a társadalomtörténeti közelítésen belül is minuciózusabb mikrotörténeti kutatásokkal „bontható tovább”. Valuch végül is majdhogynem évszázadnyi intervallumot felölelő társadalomtörténeti nézőpontú áttekintése az üdvtörténeti kozmetikázásra hajló múltidézésekhez képest mond karakteresen mást. Nem feltétlenül a viskóból palotába költöző, a kötényruhát Chanel kosztümre váltó, illetve a csalánlevest kaviárra cserélő „fejlődés” a huszadik századi magyar fogyasztástörténet jellemző vonulata. Inkább az, hogy az „egy kicsit jobb lett” panelkomfort trend mellet úgy születtek szocialista privátpaloták, hogy közben a privátviskók is újrateremtődtek; hogy az egyre inkább technokrata-menedzser stílusúra átfazonírozott elvtárs-öltönyökhöz képest a többség a saját ízlését-igényét követve kerülte a rendszer-konfekciót - miközben számosaknak élethosszig maradt a zsibi, a lengyel piac, a „szocialista turkáló” a város peremén; s az étkezés terén is fennmaradt a jóllakottsággal szimultán „bőséges ínség”, csakhogy az utóbbi politikailag végképp nem volt fotogén, de társadalmilag sem igen mutatkozott igény ennek megörökítésére. Azért nem, mert a többség — a sokszor emlegetett átlag — is éppen csak fellélegezni kezdett, hogy túl van a rendszeralgoritmusok szerint vissza- visszatérő megalázó nincstelenségen. Ezt az idő múltával már egyre kevésbé szocialista, ugyanakkor még alig fogyasztói kavalkádot helyezte azután új dimenzióba a századvég környéki rendszerátalakítás, meg — Szekfű Gyulával szólva — „ami utána következik”. A szerző esetenként 2010-ig tekint ki a vizsgált tárgykörök posztszocialista utóéletére. A címbeli magyar hétköznapok választott témaköreit analizálva Valuch Tibor azt konstatálja, hogy a második világháború után meginduló teljes körű rendszerváltáshoz képest negyedszázad telt el, mire a megélhetés-fogyasztás terén a tartós(ított) nélkülözésben élést társadalmi méretekben kezdte felváltani — nem a jólét, hanem — a kicsit jobblét perspektíváját is megcsillantó hétköznapi regenerálódás. Manapság ugyanennyi idő van eltelőben a legutóbbi generális rendszerváltás óta. Az immár posztszocialista társadalmi többség negyedszázad után továbbra is várakozó állásponton van, hogy megélhetését, fogyasztását illetően az ún. plurális demokrácia mindennapjaiban is megtapasztalhassa legalább a take off-ot, a nekilendülést. Gyarmati György
