Századok – 2014

TÖRTÉNETI IRODALOM - Gyarmati György: Valuch Tibor: Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből a második világháborútól az ezredfordulóig III/826

fort) cserélődésére is. A második világháború után több mint negyedszázadon át, 1979-ig, a magyarországi térbeli mobilitás trendje a tömeges faluból városba áramlás volt. A szerző itt nem, de más munkáiban tematizálja a népességmegoszlás települési, társadalom-földrajzi rendjének módosulását. Annyi mindenesetre tudható, hogy időközben az ellenkezőjére fordult a vidéki (rurális) és a városi (urbanizált) térségekben élők aránya. Ebből két megállapítás adódik a most vizsgált tárgykörök tekintetében. Az egyik, hogy a településtípusok szerinti „hol lakás” változása kapcsán a népesség egy részének folyamatos, rendeltetésszerű életmódváltásáról beszélhetünk, beleértve a sok-sok magukkal hozott „szokás” elhagyását, újabbakkal való felcserélését is. A második megállapítással térhetünk vissza az előbbi bekezdéshez: a falvak építészeti arculatának dinamikusabb átalakulása a hetvenes évektől úgy is értelmezhető, hogy ekkorra ért oda az „urbanizációs bumeráng”. Az addig többnyire elvándorláshoz kötött „kivetkezés-átöltözés” — generáció-cserélődéssel is párosulva — azért volt szembetűnőbb a falvakban, mert immár ugyanazon helyszínen zajlott az ingatlan (ház, porta) évszázados arculatának és használatának megváltozása. Ez pedig óhatatlanul együtt járt a tradíció, a nemzedékeken átörökített szokásrend kopásával, összességében az életmód metamorfózisával. Miközben nincs szó elkülönítve, nevesítve a szokásrend, a „mentalitás” változásának történetéről, ez is bele-beleszövődik a leírásba.

Ruházkodni, öltözködni. Ez a legolvasmányosabbra sikeredett, a tradíció és a „forradalmi maródiság” dagonyájában a változás dinamikáját érdekfeszítően megjelenítő része a kötetnek. Erre több magyarázat is kínálkozik. 1) Valuch Tibor ezt a tárgykört korábban monografikusán is visszatérően feldolgozta már — megérlelődött mondandója. 2) Noha az étekfogásnak és a lakásügynek is létezik artisztikus vonulata — konyha- és építőművészet —, azok kevésbé érintették meg a szerzőt, mint a leginkább antropomorf szabású — a vasfüggöny mögé zártságnak vitézül fittyet hányó - divat, a fantáziaszabadságot vízummentesen tárgyiasító „ruhaköltemények”. 3) No meg persze azért, mert e fejezetben tűnik fel legtöbbször a „háttérből” történelmet formáló, folyton megújulásra képes állandóság - „az örök nő”. A résztémák szlalomja miatt nehezebb kiemelni ebből a részből akár azonosulást kínáló, akár vitatkoznivaló szikár alapvetéseket. Talán csak egy, a fejezet egésze által sugallt — bár tételesen ki nem mondott — transznarratív mozzanat említhető: az, hogy ez a panta rhei ruházkodás-öltözködés szféra mutatott legészrevehetőbben fügét a mindig az ízlés- és kereslet-változás után kullogó tervgazdasági konfekció-szériáknak. Általánosítva, a privát szféra — ha legyűrni nem is tudta, de — e téren hagyta rapszodikus következetességgel figyelmen kívül a szocialista államiság kínálatát. Talán azért is, mert a mit eszel?, hol laksz? sem látható olyan állandósággal — személyiség lenyomatként —, mint a miben jársz?, mit viselsz? levetkezhetetlen önkirakat.

Szó sincs arról, hogy a szerző mellőzné számba venni a tárgykör építőelemeit. A svájcisapka-lódenkabát „kényszerpuritanizmus” ködbevesző szürkeségénél éppúgy elidőzhetünk, mint annál, hogy miként próbálták ezt idővel sportosabb, háromnegyedes „malaclopóvá” modernizálni. Vethetünk egy pillantást a proletkult „divatbemutatójára”, ahol odaparancsolt tisztes munkásasszonyok Lenin, Sztálin és Rákosi képmásai alatt botladoztak a kifutón. Az sem marad említetlenül, hogy az ötvenes években a ruházkodás divatmentes szegényessége nem csupán a kínálat szűkösségével függött össze, hanem azzal is, hogy még a silány minőségű portékák is nagyon sokba kerültek „a dolgozók” bukszájának laposságához mérten. Részletekbe menően olvashatunk a felcseperedő farmernadrág/hosszú haj generáció és „a szocialista jó ízlés szerinti öltözködést” papoló népnevelők verbális hidegháborújáról. Ennél már csak az volt paródiába illőbb, midőn a nem divatbolond hivatalosság próbált haladni a korral. Az egyik vidéki nagyvárosban a hatvanas évek közepén kihirdették az iskolákban, hogy az új KISZ-tagok április 4-ikén esedékes központi avatásán a jelölteknek — a még éppen csak divatba jövő — orkán-kabátban kell megjelenniük. Ezzel vélték elkerülhetőnek, hogy a fiatalok — kinek éppen milyen volt, ha volt — csiricsáré átmeneti lajbijaikban sorakozzanak fel: jobb összképet mutatnak majd a civil-uniformisban. Akinek volt, nem volt gondja, akinek meg nem, az kölcsönkérte a szűkebb-tágabb rokonság valamelyik tagjától. így csupán a méretkülönbségek miatt akadt némi pacuhaság, de a kirendelt fotósok, tévés kameramanok voltak olyan rutinosak, hogy ezt — „tömegfelvételekkel” — észrevehetetlenné tegyék. Az egészből leginkább az érintettek öccsei, húgai jöttek ki a legjobban, mert szüleik gondoskodtak arról, hogy a következő évre „legyen a gyereknek orkánja”. Meg is ugrott az „Irány Bécs!” egyéni túrák, illetve szakszervezeti társasutazások száma, merthogy az orkán leginkább Ausztriából volt beszerezhető - akkoriban még imperialista csempészáruként.

S ha már Bécs, akkor onnét sokkal inkább jöhettek a hazavonatozás közben is legálisan lapozható divatlapok. Nem találni a könyvben egzakt adatokat arról, hogy milyen nagyságrendű

830 TÖRTÉNETI IRODALOM