Századok – 2014

TÖRTÉNETI IRODALOM - Fejérdy András: Matteo Luigi Napolitano: I giusti di Budapest. Il Ruolo dei diplomatici vaticani nella Shoah III/820

Napolitano elemzésének kiindulópontja a XII. Piusz személye körüli historiográfiai vita. Az egyik bevezető fejezetben leírtak alapján a Szentszék „hallgatására” vonatkozó diszkusszió hátterében meghúzódó alapkérdést a következőképpen összegezhetjük: melyik volt a helyesebb, hatékonyabb stratégia a háború borzalmaival, és a zsidók üldözésével szemben? Ünnepélyes és nyilvános elítélő nyilatkozatokat tenni, vagy pedig ad maiora mala vitanda inkább a konkrét, gyakorlati cselekvést előtérbe helyezni, amelyet a dolog természeténél fogva gyakran csak titokban, konspirált körülmények között, vagy legalábbis a legális és illegális világ közötti „szürke zónában”, a nagy nyilvánosságot kizárva lehetett megvalósítani?

A kérdéssel nem csupán Pacelli pápa szembesült, hanem mindazok, akik az üldözöttek védelmének lehetőségeit mérlegelték. Erről tanúskodnak többek között Suzanne Ferriérenek, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága tagjának, egy 1943. februári értekezleten elhangzott, kötetben idézett szavai (86-89.): „A tiltakozások nem vezetnének semmire; ráadásul ezzel igen rossz szolgálatot tennék éppen azoknak, akik számára segítséget kívánunk nyújtani.” Napolitano a következő kommentárt fűzi az idézethez: „Ferriérenek (aki nem volt katolikus) ez a hozzáállása igencsak hasonlatos volt a XII. piuszi ad majora mala vitandahoz.” (86) Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy hasonló motivációk érhetők tetten például abban a döntésben is, hogy 1944 nyarán Serédi Jusztinián hercegprímás végül leállította a híveknek szóló püspökkari pásztorlevél templomi felolvasását. (112.)

A szerző a XII. Piusz pápa „hallgatásáról” szóló szakirodalmi viták magjából kiindulva a kötet összegzésében egy új historiográfiai megközelítés felvetéséhez jut el: „A valódi, központi historiográfiai probléma tehát nem XII. Piusznak a Shoában betöltött szerepe, vagy — ami még rosszabb —Pacelb pápa személyének „elfogadhatóvá tétele” a zsidók szemében, hanem XII. Piusz alakjának (azaz az egyháznak, mint intézménynek) és a zsidómentésnek összekapcsolása, annak kimutatása tehát a forrásokra támaszkodva, hogy létezett egy tágabb mentési hálózat. Ezáltal meghaladható az a megközelítés, amely az Igazak személyes hősiességéhez kötődik.” (227-228.)

A felvetett új megközelítés kapcsán hasznos néhány további észrevételt tennünk annak érdekében, hogy az Igazak — akiket nem egyszer a katolikus egyház is a boldogok sorában tisztel, miként a vértanú Salkaházi Sárát — és más hősies lelkű egyének embermentő tevékenységét tágabb történeti és társadalmi kontextusba helyezve lehetővé tegyük ennek a sötét történelmi időnek átfogóbb vizsgálatát. Mindenekelőtt a szóban forgó mentési hálózat jellegének, természetének meghatározásához, illetve a hálózat létezésének igazolásához kívánunk a következőkben néhány szempontot felvetni.

Jóllehet az összegzésben Napolitano hangsúlyozza, hogy az egyéni hősiesség cselekedeteinek mozgatórugója gyakran az lehetett, hogy a katolikusok biztosak voltak benne: egyházuk és a pápa hasonlóképpen törekszik a zsidók életének megmentésére, (227.) a kötetben mégis inkább csak egy „diplomáciai hálózatról” beszél. A semleges országok követségei, valamint az apostoli nunciatúra kétségtelenül egyfajta irányító szerepet játszottak a mentési akciókban. Ez a koordinációs munka azonban nem pusztán horizontális jellegű volt — azaz a képviseletek közötti együttműködésre korlátozódott —, hanem volt egy lényeges — kétirányú — vertikális természete is. Miként Napolitano is hangsúlyozza, egyik oldalon az illetékes kormányok (illetve a nunciatúra esetében a pápa) jelentették ezt a felfelé mutató vertikális kapcsolódást. A diplomáciai rendszer működésének, valamint katolikus egyház belső hierarchikus rendjének ismeretében bátran állítható, hogy elképzelhetetlen lett volna ilyen horderejű döntéseket meghozni a felettesek, végső soron a pápa illetve az illetékes kormányzatok legfelsőbb tudta és beleegyezése nélkül. Gondoljunk csak bele: hogyan és milyen forrásból tehette volna meg egy nuncius a pápa jóváhagyása nélkül, hogy Budapesten 25 védett házból álló hálózatot építsen ki, és működtessen a szentszéki lobogó oltalmában?

A koordinációs tevékenységnek volt ugyanakkor egy lefelé mutató iránya is. A diplomáciai hálózat nem lett volna képes hatékonyan kifejteni embermentő tevékenységét, ha nem számíthatott volna a magyar társadalom egy részének aktív közreműködésére. Ez a társadalmi szegmens pedig nem utolsósorban a különböző felekezetek tagjait foglalta magába.

Ilyen összefüggésben figyelembe kell vennünk a Meszlényi Antal által szerkesztett A magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme c. kötetben szereplő 35 zsidómentésben résztvevő budapesti katolikus intézményt, amelyek közül például a Szociális Testvérek Társaságáról kifejezetten tudható, hogy fontos szerepet játszottak a nunciatúráról, svéd követségről, vagy éppen a Vöröskereszttől származó oltalomlevelek terjesztésében. Az egyéni akciók és a hálózati együttműködés összekapcsolódására azonban még jellemzőbb Egyed András piarista esete.

TÖRTÉNETI IRODALOM 821