Századok – 2014
FIGYELŐ - Varga Pál S.: Lajtai L. László: "Magyar nemzet vagyok" Irodalomtörténészi jegyzetek az első magyar nyelvű és hazai tárgyú történelemtankönyvek nemzetdiskurzusát feldolgozó monográfiához III/786
792 FIGYELŐ reprezentációjának tekintetbe vételét (utóbbit az egyetlen illusztrált tankönyv kiváló elemzése képviseli, 327-381.). Smith kiegyensúlyozott állásfoglalását szerzőnk Reinhart Koselleck szemantikai elemzésével egészíti ki, amely a nemzet- és népfogalom jelentésének alakulásában mind a folytonosság, mind a megszakítottság mozzanatát hangsúlyozza. És ha már Kosellecknél tarunk, térjünk vissza a korszakküszöb tőle származó meghatározásához, amelynek konkrét pedagógiai implikációja is van. Koselleck ugyanis úgy látja, hogy az egységes és egyszeri történelem is tanít, de máshogy, mint a példatárat felvonultató cicerói „magistra vitae”. „Ha egyszer a történelem nem más, mint egyetlen nagyszabású rendezvény az emberi nem nevelésére, akkor természetes, hogy minden múltbeli példa erejét veszti. Az egyes tanulságok feloldódnak ebben a pedagógiai összrendezvényben” (Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő, ford. Hidas Zoltán, Bp., Atlantisz, 2003, 65.). Maga a folyamat, az okok és a belőlük fakadó következmények sorozata — a haladás tapasztalata — segítik elő a Bildungsbürger nevelődését. A tankönyvek túlnyomó többsége — bár Lajtai nyíltan nem kategorizálja őket ebből a szempontból — láthatólag az „előtt” kategóriájában maradnak — híven követve a Ratio Educationis útmutatását, amely idézi is a híres — a történelmet tanulságos példák soraként értelmező - cicerói szlogent. Jellemző, de nem egyedi Peregriny Elek meghatározása, amely „a történelem erkölcsi példatár szerepét emeli ki” (386.); Lajtaitól gazdag kínálatát kapjuk azoknak a történelem-meghatározásoknak, amelyek a nagy emberek, események követendő vagy éppen kerülendő példáján alapulnak. A hazai történelem időrendjét elemző fejezet ugyanakkor arról tanúskodik, hogy igazából három szerző lépte át a kosellecki korszakküszöböt: a református Budai Ézsaiás, a nyomdokain járó Péczely József, illetve a katolikus Horváth Mihály (még ha érvényesülnek is hasonló törekvések a „Magyarország hivatásáról” értekező vagy a könyvek befejezésében „a jelenbeli tapasztalati mező és a jövőbeli várakozási horizont közötti távolság”-ot megnyitó további szerzőknél, lásd 446-447., 508.). Budainak már történelemdefiníciója is ,,a’ megesett dolgok eredetének, okainak, egymásból való függésének és folyásának kikeresésé”-n alapul (386.), szemben az egyes események példaszerűségével. Ami pedig a kronológiát illeti, Budai szakít az uralkodó dinasztiák megszokott hármasságának külsőleges tagoló elvével; leírásában „három eseménytörténeti fordulópont osztja külön részekre a magyar történelem általa is hangsúlyozottan monolit kontinuitását: a mohácsi »veszedelem«, Buda visszavétele és az örökös királyság »Ausztriai ház« általi bevezetése” (402-403.). Péczelynél a „történetiségelvű múltértelmezés” vezérfonala is megjelenik; Pulszky kezdeményezésével gyakorlatilag egy időben (1837-ben) „az »istváni paradigmaváltás« példáján keresztül tudja megragadni az autopoiétikus kifejlődés összetett problematikáját” - azt a fejlődéskoncepciót tehát, amelynek mozgatórúgóját (akárcsak Pulszkynál) „a kívülről érkező hatások és a belső átalakulás által kialakult intézmények dialektikus egymásra következése és szerves egymásba fonódása jelenti” (488.).
