Századok – 2014
FIGYELŐ - Varga Pál S.: Lajtai L. László: "Magyar nemzet vagyok" Irodalomtörténészi jegyzetek az első magyar nyelvű és hazai tárgyú történelemtankönyvek nemzetdiskurzusát feldolgozó monográfiához III/786
FIGYELŐ 793 Ezt a kezdeményezést Horváth Mihály 1840-es évek végén publikált tankönyve tetőzi be; a folyamatszerű történelem alapját nála már kifejezetten Pulszky Ferenc autopoietikus narratívája képezi. Horváthnak, állapítja meg Lajtai, semmilyen külsőleges eszközre nincs már szüksége ahhoz, hogy „a magyar történelmet egyfajta — jóllehet vargabetűktől sem mentes — immanens erkölcsi fejlődéstörténetként tárja olvasói elé” (445.). Ilyen vargabetűt — történeti dialektikát — tükröz II. József hatásának Horváth-féle elemzése; eszerint József elnemzetietlenítő politikája azért volt kedvező hatású, mert szembesítette a magyar nemességet saját nemzeti jellegének elvesztésével (503-504.). Jegyezzük meg: ha a modern értelemben vett történelem folyamatszerűségét biztosító „epikus egység” — ahogyan Niebuhr nevezte (Koselleck, i. m., 59.) — ismételten és új formában vetette fel a tudományos történetírás narrativitásának kényes kérdését, ebből megint a történelemtankönyvek Jöttek ki jól”: nem kellett módszertani skrupulusokkal küszködniük, mint a történettudománynak, amely ezúttal maga kínálta fel a történelem elbeszélésének és befogadásának alapjául szolgáló egységes epikus struktúrát. Ugyanakkor a tudományos történetírás és a történelemtankönyv különbsége azután is megmarad, hogy maga a történetírás is „epizálódik”: az értékszempontokon alapuló hatás, amely Budai, Péczely vagy Horváth tankönyvében érvényesül, továbbra is az irodalomra jellemző szövegalakítási módokat feltételez. Befejezésül hadd kanyarodjak vissza kiinduló szempontomhoz. Jelenleg éppen a kultúratudományos divathullám hátán lovagolunk, mégis elenyésző azoknak a humán tudósoknak a száma, akik a komolyan veszik, hogy tudományáguk immár nem művelhető a maga diszciplináris elszigeteltségében. Hogy hogyan is kell egy humán tudományt kultúratudományos interdiszciplinaritással művelni, arra jó szívvel ajánlom követendő példaként Lajtai L. László könyvét minden, humán tudományt művelő kollégámnak. LAJTAI LÁSZLÓ: „MAGYAR NEMZET VAGYOK” (I AM THE HUNGARIAN NATION) by S. Varga Pál (Abstract) Examining the Hungarian history school-books written at the end of the 18th century and in the first half of the 19th, László L. Lajtai found himself on the very threshold of a new era, and not only in the sense of the theories of Foucault and Koselleck, but also in that of Niklas Luhmann, who dates precisely to this period the beginning of modem societies organised along various separate functions. The importance of this observation for the book of Lajtai resides in the fact that history school-books, belonging as they do to the functional sub-system of education, are structurally connected not only to the science of history but also to literature. In the first place this manifests itself in the function of making an impression. Lajtai, using the Genettian method of literary transtextuality, demonstrates that the impressive function of school-books is concentrated in literary quotations and mottos; but they are related to literary texts by the fact that they constitute unified, value-loaded and relivable stories. The relation culminates in the discourse about the nation itself; the dispute between concepts of community in terms of state, origin or tradition, which goes on in literature, pervades the school-books as well. In the historical overview of textbooks Koselleck’s epochal threshold is also given a role: while books on the other side of the divide, in accord with the idea of the Ratio Educationis - still represent the view of „história est magistra vitae”, the best pieces of later books present history as a process, entrusting its teaching potential on an „immanent story of moral evolution”.
