Századok – 2014
FIGYELŐ - Varga Pál S.: Lajtai L. László: "Magyar nemzet vagyok" Irodalomtörténészi jegyzetek az első magyar nyelvű és hazai tárgyú történelemtankönyvek nemzetdiskurzusát feldolgozó monográfiához III/786
FIGYELŐ 791 Eszmék Magyarország története philosophiájához című 1838-39-es cikksorozatában a kollektív emlékezeten alapuló, organikusan — autopoietikusan, vagyis az idegen hatást asszimiláló, önmagát építő módon — kifejlődő nemzet fogalmát alkotta meg (147-155.; a dolog érdekessége, hogy Kölcsey és Pulszky egyaránt annak a Friedrich Schlegelnek egy-egy 1810-es évek elején írt művére támaszkodott, aki ebben az időben — szakítva univerzalista koraromantikus felfogásával — már a nemzeti múlt felé tájékozódott). De Lajtai elemzésében ez a hármas nemzetfogalom-tipológia teszi láthatóvá a központi oktatáspolitika és a történelemtanítás gyakorlata közt feszülő, szinte beláthatatlan következményekkel járó ellentmondást is. Míg a Ratio Educationis az államközösségi elv, az alattvalói patriotizmus, a „birodalmi horizontú hazaszeretet” erősödését várta a történelemoktatástól, a tankönyvek egyre határozottabban az eredet-, s még inkább hagyományközösségként értett nemzet tagjaivá kívánták nevelni az „ifjú polgárokat” (392. skk.). A különbség az alapfogalmakig hat, hiszen a történelemtanítás előírásait tartalmazó rendeletek a haza vagy az ország, a tankönyvek viszont a nemzet történelmét tekintették az oktatás tárgyának (395.). Lajtai szellemesen mutatja be, hogyan „esik áldozatul” akár az osztrák császárhimnusz, a Gotterhalte is ennek az ellentmondásnak; a Hármas Kis Tükör 1849-50-es kiadásának szövegében nyoma sincs császárnak; a „Magyarok királyáéról szól, akinek az „édes Nemzetünket” vezérlő „magyarok szent Istene” van segítségére (322.). Lajtai egyébként szemléletes példákon mutatja meg, hogy a három nemzetfelfogás — az államközösségi, az eredetközösségi és a hagyományközösségi — ideáltípusok, amelyek tiszta formában nem fordulnak elő, de kimutatható, melyikük dominál egy-egy szövegben (506-507.). A fogalomhármas ugyanakkor nem csupán elemeinek egymáshoz való viszonyában kap értelmet, de egyúttal egy átfogó fogalomtörténeti koncepcióba is beilleszkedik. Lajtai a nemzet fogalmának nem egy adott szemantikai struktúráját kívánja leírni, hanem azt a folyamatot, amelyen ez a struktúra a vizsgált időszakban átment. Ez a koncepció abból az állásfoglalásból nő ki, amelyet Lajtai a mai tudományos nemzetdiskurzusok — a perennialisták, modernisták és etnoszimbolisták — jól ismert vitájában képvisel. Szerzőnk — Anthony D. Smith értelmezését követve — úgy ítéli meg, hogy a perennialisták és a modernisták ellentéte azért feloldhatatlan, mert előfeltevéseik, fogalmaik és módszereik összemérhetetlenek. A közvetítést az az etnoszimbolista felfogás jelentheti, „amely egyfelől elismeri a nacionalizmus kritériumai szerint definiált nemzet modernségét, másfelől elválaszthatatlannak tekinti politikai-kulturális előképe, a reflektálatlan kategóriákon már szintén túlmutató etnikum szimbólumrendszerétől” (30.). Lajtai számára azért nélkülözhetetlen az utóbbi, mert „a nemzetre vonatkozó diszkurzív univerzum sokszorta tágabb, mint a nacionalista doktrinális mag által keltett. [...] [A] nemzetre vonatkozó diszkurzív tapasztalatok évszázadokkal, esetenként évezredekkel is megelőzhetik a nacionalista beszédmódok kialakulását, regionális és globális elterjedését.” (28-29.) Jegyezzük meg: az etnikumok szimbólumrendszerét is tekintetbe vevő nemzetfogalom eleve feltételezi a nemzet irodalmi — és más, például képzőművészeti —
