Századok – 2014
FIGYELŐ - Varga Pál S.: Lajtai L. László: "Magyar nemzet vagyok" Irodalomtörténészi jegyzetek az első magyar nyelvű és hazai tárgyú történelemtankönyvek nemzetdiskurzusát feldolgozó monográfiához III/786
FIGYELŐ 787 Lajtai L. László eljárása ugyanakkor nem különcködés; természetes következménye annak, hogy az általa vizsgált korszak kezdetén irodalom és történetírás még az írott tudás egészét jelentő literatúra keretein belül helyezkedik el. Ami a tárgykör alapfogalmait illeti, a szerző mindjárt könyve elején rámutat használatuk kritikus pontjára. A tudományos megismerés lehetőség-feltételeire reflektálva írja, hogy a fogalmak „nem pusztán hordozói, de aktív létrehozói is az általuk megragadott összefüggéseknek, kijelölik a lehetséges tapasztalatok és elgondolható elméletek horizontját, megvonva ezáltal azok határait is” (16.). Ha a fogalomtörténeti iskola arra tanít, hogy e fogalmak jelentését csakis szemantikai örökségükhöz igazodva bővíthetjük — vagy írhatjuk le más fogalmakkal —, aligha becsülhetjük túl azt a körülményt, hogy a nemzet és a hozzá kapcsolódó fogalmak a literatúra számos szegmentumában felbukkannak, s hogy Lajtai, ennek megfelelően, a szorosabb értelemben vett irodalom fogalomtörténeti tanulságait is érvényesítette. Szerzőnk a könyv szűkszavú zárlatában a forrásfeltárásra és bizonyos részletkérdések megválaszolására korlátozza kutatásai eredményeit. Ha csak ennyit végzett volna el, az sem volna csekélység - a vállalkozás azonban ennél messzebbre mutat. Az irodalomtörténész hajlamos e többletet azzal magyarázni, hogy a 18-19. század fordulójának történelemtankönyveit vizsgálva Lajtai L. László korszakhatáron találta magát. Tudjuk, a korszakhatár — vagy korszakküszöb — maga is összefüggések létrehozására szolgáló fogalom, ám akár a Foucault, akár a Koselleck nevével fémjelzett diskurzust követjük, a 18. század vége korszakküszöbnek fog mutatkozni - ráadásul Lajtai vizsgálódásai szempontjából mind a klasszikus és modern episztémé, mind a história és a Geschichte értelmében vett történelem „előtt”-je és „után”-ja alapvető ellentétet képez. A kötet újszerűségét most mégis egy harmadik, a Niklas Luhmann rendszerelméletében érvényesülő leírás felől hadd közelítsem meg. Luhmann a modern társadalmakat funkciók szerint elkülönülő alrendszerek autopoietikus rendszerének tekinti, s kialakulásukat — aligha véletlenül — ugyanúgy a 18. század utójára teszi, mint Foucault és Koselleck a maga korszakküszöbét. Luhmann elmélete értelmében a tudomány, illetve a művészet/irodalom önálló alrendszerré fejlődése egymással párhuzamos, egymást feltételező folyamat; ami egyrészről a professzionális történettudományt, másrészről az esztétikai autonómián alapuló irodalmat illeti, mindkettő a korábbi, egységes literatúrafogalom felbomlásának terméke. Luhmann nyomán azt várhatnánk, hogy a két alrendszer a strukturális mozgókapcsolat elve szerint reagál egymásra; mindkettő azt tematizálja a másik működéséből, ami lefordítható saját nyelvezetére. Van is ebben valami, hiszen a történettudomány az irodalomra mint a művelődéstörténet tárgyára vagy éppen a társadalomtörténet dokumentációjára reagál, az irodalom pedig — leginkább a szintén most születő történelmi regény révén — hálás szívvel köszöni meg a szaktudományos történetírásnak mindazt, amit ez a (történeti) fikció megalkotásában és hitelesítésében kínál fel neki. Lajtai könyve azonban ennél is összetettebb képét mutatja meg az átmenetnek. A korszakküszöb „után”-jának körülményei között ugyanis a történelemtan
