Századok – 2014
FIGYELŐ - Varga Pál S.: Lajtai L. László: "Magyar nemzet vagyok" Irodalomtörténészi jegyzetek az első magyar nyelvű és hazai tárgyú történelemtankönyvek nemzetdiskurzusát feldolgozó monográfiához III/786
788 FIGYELŐ könyvek egy harmadik alrendszerbe, az oktatáséba tagolódnak be - itt tehát nem bináriás, hanem háromtagú mozgókapcsolati sémát kell érvényesíteni; a tankönyvek nemcsak a tudománnyá váló történetírással, de a nemzetet és múltját megelevenítő (szép)irodalommal is kapcsolatban állnak. A történetírás és a tankönyvek kapcsolatában meghatározó, hogy az ország „pedagógiai indoktrinációja” (amely az 1777-es Ratio Educationishoz köthető), ezzel együtt a kötelező történelemoktatás bevezetése párhuzamosan zajlik a történettudomány professzionalizálódásának — „a kritikai és magyar nyelvű történetírás intézményesülésé”-nek — folyamatával (100-101.). Ami az utóbbit illeti, ezt általában és elviekben meghatározza a „szaktudomány értelmében vett történetírás” és a nemzeti emlékezet, a nemzetépítés által támasztott elvárások feszültsége; Lajtai szerint a 19. században „A »hagyomány« és a »tudományos igazság« összeegyeztetése volt az egyik legkomolyabb kihívás” (71.). Az a történész, aki a hagyományt tartja szem előtt, „a nemzet szempontjából érvényes történelem”, a közösség tagjai számára jelentést hordozó múlt megírásában van érdekelve, míg a forráskritikán alapuló történetírás elhárítja az ilyesfajta jelentésképzést. Ez a különbség, úgymond, annak ellenére is fennáll, hogy az intézményesült történettudomány komoly szerepet kapott a modern társadalmak nemzetállami kohéziójának ideológiai megszilárdításában, s nem szűnik meg később sem, amikor a hagyomány és a történelem szálait az emlékezethelyek kötik össze. A magyar (nyelvű) történettudomány intézményesülése szempontjából meghatározó, hogy zömmel „főúri és főpapi mecénások megbízásából tevékenykedő történetírók”-hoz kapcsolódik, akikkel szemben eleve bizonyos — egyre inkább nemzeti — ideológiai elvárások érvényesültek. Sokatmondó, hogy a Corpus juris tudományos feldolgozására vállalkozó Kovachich Márton György „kudarcainak hátterében a múlt politikai felhasználására vonatkozó kortársi igények félre- illetve meg nem értése” húzódik meg (114.). A történettudósok élcsapatát adó volt jezsuitáknak még csak igazodásra sem volt szükségük; mint Lajtai (Szörényi László nyomán) megjegyzi, a magyar jezsuita múltértelmezés már a rend feloszlatása előtti évtizedekben „fokozatosan közelíteni kezdett a tradicionális magyar rendi történelemfelfogáshoz” (109-110.; nóta bene, a jezsuita történelemszemlélet változásait legjobban egy irodalmi műfaj, az eposz történetén lehet szemlélni). Tudományosság és nemzeti elkötelezettség ellentmondása az utóbbi alárendelésével oldódott fel, amennyiben a „szakma” úgy védi meg az „aranykor” képzetéhez kötődő kollektív emlékezetet az egyre erősödő demitologizáló tendenciákkal szemben, hogy „a szaktudomány által hitelesített múltat bocsát a közösség rendelkezésére” (72.), s végső soron maga alkotja meg a múltat a jövővel összekötő nagy nemzeti elbeszélést. Akármennyi gondot okozott is azonban a történettudománynak ez az — intézményesülését kísérő — ellentmondás, a tankönyveknek csak hasznuk származott belőle; a pedagógia és a történettudomány strukturális mozgókapcsolatában fontos szerepe volt annak, hogy utóbbi nem tudott és nem is akart megszabadulni közösséget formáló — a tudomány alrendszerét tekintve rendszeridegen — funkciójától, s ez módszertanában is érvényesítette hatását.
