Századok – 2014
FIGYELŐ - Gergely András: Lajtai L. László: "Magyar nemzet vagyok". Az első hazai tárgyú történelemkönyvek nemzetdiskurzusai III/779
780 FIGYELŐ A nemzet és a hozzá kapcsolódó kategóriák roppant jelentésváltozáson mentek át az 1790-1848 közötti évtizedekben. A Lajtai-könyv címének rövid idézete felelet egy 1773-ból származó tankönyv-kérdésre: „Mitsoda nemzet vagy? - Magyar nemzet vagyok.” Ugyanezen tankönyv, a Losontzi István írta, majd neve alatt publikált Hármas Kis Tükör 1842-es kiadásában már így fogalmaz: „Micsoda nemzetből való vagy? - A magyar nemzetből vagyok.” (13-14.) Mindezt azért említjük a tankönyv-historiográfiával kapcsolatban, mert csak elismeréssel adózhatunk azoknak a merész reformkori tankönyvíróknak, akik e fogalmakat használták, jelentéstartalmukat óvatosan bővítgették. És elismerés illeti azt a kutatót is, aki ennek a fogalmi dzsungelnek elemzésére vállalkozik, majd követi a tankönyvek erdejében fogalomhasználati átalakulásukat, továbbá a magyar történelemről kialakított arányokat és értékeléseket. Mert a szerző, Lajtai L. László nem csupán a ’nemzetdiskurzus’ elemzésére vállalkozik. Mielőtt a tankönyveket — ha szabad így mondanom — kinyitná, az egyetemes történeti fogalmakat és a magyar történetírás kialakulását veszi vizsgálat tárgyává. Az első rész (Nemzet és történelem) mintegy százötven oldala ismertet meg a szerző módszertani eljárásával, a ’nemzet’ és ’nacionalizmus’ egyetemes fogalomtörténetével, majd ennek 19. századi magyarországi történetével. Némi töréssel ismét két egyetemes történeti alfejezet következik: a történelem modern koncepciójának kialakulásáról és a történettudomány nemzeti intézményesüléséről. Ezután a régebbi magyar múlt nemzetdiskurzusát ismerhetjük meg, s ezt követi a magyar történetírás intézményi megalapozása és magyar nyelvűvé tétele. Végül az 1848 előtti országtörténeti összefoglalásokat és annak ideológiai vonatkozásait tekinti át. Nem ismertetjük e részeket közelebbről. Nem azért mintha az alapos historiográfiai, sőt olykor filozófiai fejtegetéseket (amelyek az ókortól a 19. századig ívelnek) feleslegesnek tartanók, hanem azért, mert a fejtegetésekben foglaltakkal egyetértünk. Már itt kiemelhetjük a szerző elismerésre méltó tájékozottságát, a legújabb német, francia, angol munkák hivatkozásait. Mivel ezen, főként fogalomtörténeti munkák recepciója egészében még nem történt meg, Lajtainál a téma bonyolultsága néhol a megfogalmazás bonyolultságával, olykor körülményességével társul. Az impozáns szakirodalmi ismeretek előtt kalapunkat emeljük. Csak Horváth János régebbi, de nagyon is modern szemléletű munkáinak felhasználását hiányoljuk, amelyek a latin-német-magyar nyelvnek előbb versenyét, majd a magyar nyelv felülkerekedését mesterien ábrázolják. A könyv egynegyedét kitevő elméleti, az olvasói befogadást is alaposan igénybe vevő bevezető után újabb bevezető következik: megismerjük az 1848 előtti Magyarország oktatási intézményrendszerét, a közoktatás magyar nyelvűvé alakulását. Ezután lépünk közelebb a kor történelemoktatásához, annak pedagógiai eszközeihez. És elérkezünk végül magukhoz a történelem-tankönyvekhez. A szerző kellő gonddal meghatározza, hogy mi a tankönyv, mely munkák sorolhatók ebbe a kategóriába, s kik is írták ezeket a — néha igen sok kiadást megért — történelem-tankönyveket. A magyar nyelvű, ismert szerzőjű, magyar történelmi tárgyú tankönyvek „szövegkorpuszát” készíti el ekként az anyagfeltáró. Tizenhét szerző 129 kiadásban jelentetett meg tankönyvet, s eb-
