Századok – 2014

TANULMÁNYOK - Fenyő István: Csillagok együttállása. Tocqueville, J. S. Mill és a magyar centralisták III/567

590 FENYŐ ISTVÁN már az a természetes tendenciája, hogy a középre igyekszik — ahol nincs pol­gár, aki az egyéni ellenállás helyzetében lehetne —, ahol a számokat nem képe­sek legálisan egyesíteni ellenállásukkal, és ahol mindenki közel azonos maga­tartással és viselkedéssel él, nehézség nélkül összekötve egy közös uralomra - nem könnyű belátni, melyek az adminisztratív zsarnokság határai, sem azt, amiért (nem elégedve meg az állam nagy érdekeinek irányításával) a kormány ügynökei ne vállalkoznának a családi ügyek szabályozására is. A föntebbi kép pontosan visszaadja Franciaország állapotát 1789 előtt. A királyi hatalom magára vállalta, közvetlenül vagy közvetve, mindennek az ügy­kezelését, és őszintén szólva, nem volt többé semmi határ akarata előtt. A leg­több városban és tartományban lerombolták a helyi kormányzásnak még a lát­szatát is, és a többinek sem hagytak többet, mint a látszatot. A francia, mely, míg Európa valamennyi nemzetéből keletkezett, az, amelyben a legnagyobb nemzeti egység létezik, s amelyben az adminisztráció a legrendszeresebb for­mában fordul elő, és ahol az úgynevezett centralizáció a legmagasabb fokban valósul meg. Megmutattuk azt, hogy Franciaországban az alkotmány naponta despoti­­kusabbá válik. Mindenesetre egyedüli kontrasztként a szokások és az eszmék állandóan liberálisabbak lettek. A szabadság eltűnt az intézményekből és fenn­tartotta magát, inkább mint valaha, a magatartásokban: úgy tűnt, hogy az egyének üdvözlik, még ha a biztonságuk kevesebb is lesz; azt lehetett gondolni, hogy a függetlenséget, amelyet megszereztek az állam nagy testétől, az egyéni tagokra ruházták át. Miután legyőzte fő ellenfeleit, a királyi hatalom megállt a saját lábán; a győzelem megpuhította, és úgy látszott, hogy inkább a hatalom birtoklásáért küzdött, mint gyakorlásáért. Nagy, bár közös tévedés az a hit, hogy a szabadság szelleme Franciaor­szágban az 1789. évi forradalommal kezdődött meg. Mindig is a nemzet megkü­lönböztető jegyeinek egyike volt; de ez a szellem csak időnként mutatkozott meg, és rapszodikusan. Inkább ösztönzés volt, mint elv, rendszertelen, s egy­szerre erőszakos és gyönge. Sohasem volt nemesség büszkébb és függetlenebb meggyőződéseiben és cselekedeteiben, mint a francia noblesse a feudális korszakban. Sohasem mu­tatkozott meg a demokratikus szabadság szelleme nagyobb energiával, mint a középkori communes-ben (községek) és a rendi gyűlésben, amely különböző pe­riódusokban ült össze a tizenhetedik század kezdetéig (1614). Sőt, amikor a ki­rályi hatalom helyettesítette önmagát más hatalmakkal, a nemzeti szellem alá­vetette magát, de szolgaiságtól mentesen. Meg kell különböztetni az engedelmesség tényét e tény változatos okaitól. Vannak nemzetek, amelyek meghajlanak a fejedelem önkényes akarata előtt, mert azt hiszik, hogy annak abszolút joga van a parancsoláshoz fölöttük. Má­sok ismét benne látják a haza eszméjének képviselőjét vagy az Isten képmását a földön. Ismét vannak mások, akik imádják a királyi hatalmat, amelynek sikerül fékeznie a nemesek zsarnoki oligarchiáját, és engedelmeskedve az előbbinek a hála és a kellemes nyugalom vegyes érzését tapasztalják. Az engedelmesség

Next

/
Thumbnails
Contents