Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Fenyő István: Csillagok együttállása. Tocqueville, J. S. Mill és a magyar centralisták III/567
mindezen válfajaiban kétségkívül az előítélet keveréke van; az intelligencia elégtelenségét jelzik, de nem a jellem lealacsonyodását. A tizenhetedik század franciája inkább a királyságnak volt alávetve, mint a királynak, és a királyságnak nem azért engedelmeskedett, mert azt hatalmasnak ítélte, hanem mert azt hitte, hogy jótékony és legitim hatalom. Úgy mondhatnánk, az engedelmesség szabad elvével rendelkeztek. Behódolásukban a függetlenség, a szilárdság, a finomság, a szeszély, az érzékenység egy fajtája keveredik, amely világosan megmutatta, hogy elfogadva a főnököt, megőrizték a szabadság szellemét. A király, ki bizonyos esetekben korlátlanul intézkedik az állam vagyonáról, egészen tehetetlen bizonyos más esetekben, sőt a legjelentéktelenebb vélemények elnyomása és az ilyen beavatkozásnak való ellenállás esetében az egyént jobban védi a használati módok és szokások állapota, mint a szabad országok polgárait gyakran óvják saját törvényei. De azokat az érzéseket és eszméket, amelyek a nemzeteket mindig szabaddá teszik, vagy úgy tesznek, mintha azok volnának, nem értik meg kellőképp. Az előbbieket sohasem ismerték, az utóbbiakat régóta elfelejtették. Mindkét típus ráeszmélt, hogy egy önkényes hatalomnak való engedelmességben nincsen semmi lealacsonyítási cél, és a nép között, amely elveszítette szabadságát, miután egykor élvezte azt, az engedelmesség vadóban áthatja ezt a karaktert. Ám gyakran belép egy nép alávetésébe, amely sohasem volt szabad, az erkölcsiség elve, s ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. A tizennyolcadik század végén a függetlenség szelleme, amely mindig jellemezte a franciát, nemcsak egyedül magát fejlesztette, de egészen megváltoztatta jellemét. E század idején az átalakulás egy formája helyet foglalt a fogalmak közt, amelyekben a francia bírta a szabadságot. A szabadságot azok számára, akik azt élvezték, két különböző formában gondolták el: mint az általános jog gyakorlatát, vagy mint egy kiváltság élvezetét. A középkorban, akik rendelkeztek némi cselekvési szabadsággal, azaz a feudális arisztokrácia, az utóbbi típus alatt képzelték maguknak a szabadságot. Erre vágytak, nem mert mindenkinek joga volt hozzá, de mert mindegyik úgy tekintette magát, mint birtokost, saját személyét illetően pedig sajátos jogot arra. S így a szabadságot csaknem mindig úgy értették az arisztokratikus társadalmakban, ahol az állapotok igen egyenlőtlenek voltak, és ahol az emberi ész szerződött a kiváltságok utáni szomjúsággal, végül a kiváltságosok közé állítást a jó dolgok közé sorolják a földön. A szabadság fogalma mint az egyén személyes joga, aki kigondolja, vagy az osztály legtöbbjéé, amelyhez tartozik, fennmaradhat egy nemzetben, ahol az általános szabadság nem létezik. Néha megtörténik az, hogy a személyek bizonyos kis számánál a szabadság szeretete mindennél erősebb, viszonyítva a biztonság hiányát mindenki szabadságához. A kivétel annál értékesebb a viszonyításban, minél ritkább. A szabadság arisztokratikus fogalma azok között, akik magukba szívták saját egyéni értékük túlzott ideáját és a függetlenség szenvedélyes szeretetét, rendkívüli energiát és lelkesedést ad saját érdekeik és szenvedélyeik kereséséTOCQUEVTLLE, J. S. MILL ÉS A MAGYAR CENTRALISTÁK 591
