Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Tiszteletkör. Történeti tanulmányok Draskóczy István egyetemi tanár 60. születésnapjára (Ism.: Kálmán Dániel) II/557
TÖRTÉNETI IRODALOM 559 tekintő viszálykodás, amelynek az említett per csupán egy részlete, a Körös vármegyei Dobrakucsa birtok körül zajlott. A felmenői által a 15. század második felében jórészt elvesztett uradalom megmaradt részét Nelepeci Ferenc — maga mögött tudva a szlavóniai nemesség és a szlavón bán támogatását — sikerrel tartotta meg, sőt emelt rajta erősséget, dacára az uradalom nagyobb részét akkoriban birtokló kövendi Székelyek minden próbálkozásának és a vár lerombolására a szlavón bánt időről időre felszólító uralkodói parancsoknak. Az ügy tehát, a részleges párhuzamként felhozható Batthyány-Kerhen-konfliktussal kiegészítve bepillantást nyújt a Jagelló-kori nemesi társadalom működésébe, olyan részletességgel, amelyre a korábbi korszakokat illetően — a források hiányából fakadóan — nem, vagy csak alig nyílik lehetőségünk. A „Művelődés és műveltség” fejezetben olvasható Körmendi Tamás írása (503-513.). A tanulmány az Imre király és András herceg közötti trónviszály utolsó szakaszára, az ún. varasdi jelenetre vonatkozó szöveghagyományt vizsgálja. Az egyes szövegek — az osztrák hercegi udvar értesülései, a Melki Évkönyv, az admonti hagyomány, a klosterneuburgi hagyomány és Spalatói Tamás História Salonitanája — áttekintése során meggyőzően kategorizálja azok forrásértékét András herceg elfogásának körülményeire vonatkozóan. A Melki évkönyv szűkszavúsága miatt érdemlegesen nem használható a történeti rekonstrukció során, míg a klosterneuburgi hagyomány és az osztrák hercegi udvar híradásai nyilvánvaló Imre-ellenes voltuk miatt alkalmatlanok az 1203. évi események hiteles rekonstruálására. A tanulmány fontos megállapítása, hogy a szakirodalom vélekedésével ellentétben Spalatói Tamás történeti munkáját nem szabad a vizsgált téma kétségtelen forrásértékű kútfőjének tekinteni. Könnyen lehet, hogy a spalatói főesperes nem az események hiteles megörökítésére, hanem csupán a királyi hatalom idealizált leírására törekedett a História Salonitana lapjain. Mindezekből következik, hogy — noha a tendenciózus híradások egyes elemei, pl. András csellel való foglyul ejtése akár igaz is lehet — az eseményekre vonatkozóan egyedül az admonti hagyomány értesülései szolgálnak hiteles részletekkel. Mikó Gábor írásának (573-586.) tárgya egy, a lőcsei levéltárban őrzött 16. századi törvénygyűjtemény elején található rövid krónika (a Knauz-krónikacsoport egy eddig ismeretlen variánsa). A vizsgálat apropóját, és egyben érdekességét a szöveghez fűzött kommentárok adják, amelyek egykori lejegyzőjük szerint „libello cronico Mattiae regis” származnak. A szerző a kommentárok időköre (a megjegyzések Károly Róbert halálával véget érnek) és szövegbeli konkrét egyezések alapján kimutatja, hogy a scriptor által használt, „Mátyás király krónikás könyvének” titulált munka nem volt más, mint a Képes Krónika családjához tartozó Thuróczy-kódex. A felfedezés mindenképpen figyelemre méltó, még ha a kérdésre, hogy miért tulajdonították a művet Mátyásnak (az ekkoriban már meglevő Mátyás-kultuszon túl) nem is sikerül megnyugtató választ találni. A tanulmányt a kommentárokkal ellátott krónikarészlet kritikai közlése zárja. Ugyancsak középkori krónikáink utóéletével foglalkozik Veszprémy László tanulmánya (587-596.) a hazai történeti kutatás által eddig kevéssé vizsgált Tárikh-i Ungürüs felől közelítve. Az I. Szülejmán szultán bécsi származású, magyarországi kapcsolatokkal is rendelkező diplomatája, Mahmúd terdzsümán által írt krónika szövegét (fordítását) összevetve a középkori magyarországi krónikákkal, kimutatja (tárgyalva egyúttal a műnek a magyar őstörténet utánra vonatkozó részeit is), hogy a mű szövege ugyan nagyrészt Thuróczy János krónikáját követi, azonban számos hasonlóság mutatható ki Anonymus Gestájával is (a legnyilvánvalóbb egyezéseket a függelék közli). Meggyőző a feltételezés, hogy a Tárikh szerzője által is említett latin nyelvű, a magyar történelemről szóló krónikák (amelyek Székesfehérvár 1543-as elfoglalása során kerültek hozzá a káptalani könyvtárból) között ott lehetett a Thuróczy- és a Képes Krónika mellett a Névtelen krónikája is. Ezt a feltételezést más — okleveles — forrás is alátámasztani látszik, és egyúttal fényt derít középkori krónikáink Mohácsot követő utóéletének egy részére is: a kérdéses művek feltehetőleg követségek — talán éppen maga Mahmúd terdzsümán — révén kerülhettek Bécsbe a 16. század folyamán. Emellett a székesfehérvári (tehát központi helyen való) őrzés lehetősége megkérdőjelezi a Névtelen krónikájának elszigetelt, kevéssé használt voltát, amely vélekedés jelenleg a szakirodalomban nagyrészt általánosnak mondható. Ez a gondolat továbbvezet a tanulmány másik fő kérdéséhez, amely a Képes Krónika családjába tartozó Teleki-kódex alapján a krónikavariánsokat tárgyalja. A Teleki-kódexnek nyomtatásban, a Scriptores rerum Hungaricarum kiadásában is megfigyelhető eltéréseiből kiindulva a Szerző meggyőzően érvel amellett, hogy jóllehet a szöveg alapját valóban egy, a Képes Krónika családjából származó szöveg adja, az eltérések mértéke azonban túlmutat a másolói figyelmetlenségen, vagyis több másolat egykori létezésére enged következtetni. Ezt látszik alátámasztani a Teleki-kódex kalandos középkori útja is: diplomáciai ajándékként a 14. századi Franciaországból Brankovics György szerb despotán át jutott
