Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Gegenpäpste. Ein unerwünschtes mittelalterliches Phánomen (Ism.: Kiss Gergely) II/547
zik: mennyiben járult hozzá a szenttéavatás intézménye (ill. annak kezdeményezése) az egyes rivális pápák hatalmának megszilárdításához, hogyan igyekeztek azokat felhasználni hatalmuk megszilárdítására. A sort a szerző II. Ince korával kezdi (Hildesheimi Gotthard, Gérard de Brogne), majd további példákat hoz III. Sándor és III. Paszkál (Hitvalló Edwárd, Canut Lavards; Nagy Károly), ill. a nagy nyugati egyházszakadás idejéből, VII. Kelemen (V Orbán, Pierre de Luxembourg bíboros), VT. Orbán (Árpádházi Margit, Thomas of Dover, Richard Fitz Ralph) és IX. Bonifác (Brigitta, svéd hercegnő, John of Bridlington) időszakából. Ez utóbbi pápa a búcsúengedélyeken keresztül különösen jól ki tudta használni a politikai befolyás kiterjesztésben rejlő lehetőségeket. A nyugati kereszténység belső megosztottsága egyúttal abból a szempontból is sajátosnak bizonyult, hogy a politikai-hatalmi kényszerhelyzet miatt a kérvényezők nagyobb eséllyel remélhették a szentkultusz hivatalos engedélyezését. Akármelyik oldalt nézzük tehát, közös vonás — állapítja meg a szerző —, hogy a szenttéavatások minden esetben szorosan összefüggtek a skizma politikai légkörével, a rivális pápák hatalmának kiterjesztését és megerősítését szolgálták. A kötet tanulmányainak sorát Ursula Gießmann (Universität zu Köln) írása zárja, aki a katolikus egyház utolsó ellenpápája, V Félix lemondásának körülményeit vizsgálja (Die renuntiatio Felix’ V (1449) IV. Félix lemondása (1449)!). Nem a jól ismert eseményeket mutatja be, hanem azt, hogy mennyiben változott meg a korábbi hercegségébe a lemondás után visszatérő Félix-Amadé helyzete, hogyan szolgálta immár oldalköveteként az őt lemondató pápai hatalmat. Amadé e minőségében, úgy tűnik, korábbi, ellenpápaként szintén jobbára Savoyára korlátozódó területi hatalma élt tovább, ám ezúttal a törvényes pápai hatalom „területi képviselete” formájában. A konferencia előadásainak összegzését adó, záró tanulmánynak tekinthető írásban Heribert Müller (Goethe-Universität, Frankfurt am Main) értékelte az elhangzottakat (Gegenpäpste - Prüfsteine universaler Autorität im Mittelalter. Zusammenfassung der Tagung /Ellenpápák - Az egyetemes hatalom próbaköve a középkorban. A konferencia összefoglalása!). A Harald Müller által felvetett szempontrendszert alapul véve részben historiográfiai áttekintést ad az „ellenpápaság” eddigi szakirodalmáról. Kiemeli az elhangzottak alapján a főbb eredményeket: a korabeli elnevezések áttekintését (pl. antipapa, pseudopapa, heresiarcha, schismaticus vagy a még szemléletesebb: bestia illa de apocalypsi). Továbbá felhívja a figyelmet arra, milyen fontos a rivális pápák és a velük kapcsolatban álló hatalmak cselekvési formáinak, kommunikációs stratégiáinak, az ellenpápák emlékezetének, a szakadások lezárásának új szempontokon alapuló vizsgálata. Ettől azonban még továbbra is nehéz — és ez tekinthető a záró gondolatokban megfogalmazott tanulságok közül az egyik legjelentősebbnek — megfelelő fogalmat találni e jelenségre, legyen szó „ellenpápaság”-ról, „egymással küzdő”, „rivális” vagy éppen „egyszerre jelen lévő, egymással versengő pápaságokról”. A kötetet négy, a témához kapcsolódó képi ábrázolás egészíti ki: Antonio Baldata: De magno schismatico, Télésphore de Cosenza: Libellus, a Vaticinia de summus pontificibus, Max Ernst: The Antipope. Ezt követik a kötetben megjelent előadásszövegek tartalmi összefoglalói, a kötet szerzőinek rövid bemutatása, a kötetben tárgyalt pápák és ellenpápák felsorolása, továbbá egy személy- és helynévmutató. Természetesen ez utóbbiban a német névalak a mérvadó. A felsorolás és a mutató a magyar olvasónak meglehetősen szokatlan, előbbiben az ellenpápák neve mellett sorszámuk és polgári nevük is szerepel zárójelben, az utóbbiban viszont minden egyes pápaságért harcba szállt személy - tehát valamennyi törvényes pápa és ellenfele is megkapta a „pápa” minősítést. Ez utóbbi eljárás az összegzésben is hangsúlyozott azon elgondolással állhat összefüggésben, hogy helyesebb rivális pápákról, mintsem pápákról és ellenpápákról beszélni. A kötet egészének áttekintését követően világosan látszik, hogy a szervezők-szerkesztök célja nem az volt, hogy egyes pápaválasztási viták mikrotörténetét mutassák be, hanem az előszóban vázolt szempontok alkalmazásával a pápaság intézményének e sajátos (árny?)oldalát a maga összetettségében mutassák meg. Összességében tehát a kötet újszerűsége abban rejlik, hogy a köztörténeti események újbóli taglalása helyett előnyben részesíti az egyes pápák és ellenpápák küzdelmében megragadható kommunikációs, stratégiai, szimbolikus, intézménytörténeti elemek, a vesztes felek bukásához hozzájáruló, eddig kevéssé kutatott tényezők vizsgálatát. E tekintetben a kötet egységes, nem mutat különösebben aránytalan eltolódást egyik korszak vagy szakadás irányában sem, legfeljebb all. századot megelőző korszak esetében tapasztalhatjuk ezt. Szerencsésebb lett volna, ha Gerald Schwedler tanulmánya szintén egy átfogó jellegű írás mellé kerül, esetleg mindjárt Kai-Michael Sprenger társaságában, mivel ezek szorosabb egységet alkotnak. Komolyabb hiányérzetünk lehet továbbá a tekintetben, hogy a hivatali írásbeliség mellett háttérbe szorultak az elbeszélő források, amelyekben valószínűleg érdekes trendek, toposzok, stb. ra-552 TÖRTÉNETI IRODALOM
