Századok – 2014

TÖRTÉNETI IRODALOM - Gegenpäpste. Ein unerwünschtes mittelalterliches Phánomen (Ism.: Kiss Gergely) II/547

is, amikor II. Ince és környezete nemcsak Anaklét híveit távolította el a bíborosi kollégiumból, hanem az általa felszentelt oltárokat is felszámolta, mindvégig szem előtt tartva azt az elvet, hogy a törvényes pápa a keresztény világ egészét képviseli. Arra is joggal hívja fel a figyelmet, hogy II. Ince politikájának ez utóbbi eleme III. Jenő pontifikátusa idején is tovább folytatódott, egyfajta programmá nőtte ki magát.

Werner Maleczek (Universität Wien/Institut für Österreichische Geschichtsforschung, Wien) a 12. századi pápaság másik jelentős konfliktusát, III. Sándor és IV Viktor (és kisebb részben III. Paszkál) szembenállását vizsgálja új megközelítésben. A tanulmány (Das Schisma von 1159 bis 1177. Erfolgsstrategie und Misserfolgsgründe /Az 1159-1177-es egyházszakadás. A siker receptje és a bukás okai/) ugyanis elsősorban nem a nemzetközi erőviszonyok bemutatásával és mérlegelésével foglalkozik, hanem avval, milyen stratégiák segítették III. Sándort ellenfeleivel szemben, és mi alapozta meg, járult hozzá ellenfelei sikertelenségéhez. Az előbbiek sorában az első — nevezzük inkább tényezőnek, mintsem stratégiának — meglepő módon a szerencse: az, hogy III. Sándor fiatalabb volt ellenfeleinél, és szerencsésen el tudott menekülni I. Frigyes elől. Nem kevésbé volt fontos az, hogy III. Sándor töretlenül kitartott jogszerű fellépése mellett, mondhatni szemernyi kétsége sem volt legitim mivolta felől, és minden lehetséges fórumon sürgette a szakadás elítélését. III. Sándor hivatalnokai hatékonyabban működtek és gyorsabban reagáltak, ezáltal a keresztény világ számára kézzelfoghatóbbá vált az általa megtestesített hatalom, amelyet tovább erősített hatékony bíráskodási szervezete, a pápai delegált bírák hada, ill. az a tény, hogy ebbe a munkába széles körben be tudta vonni a helyi főpapságot is. A választásnál nemcsak annak volt jelentősége, hogy a bíborosok többsége Rolando Bandinelli mellé állt, hanem annak is, hogy a jobban képzettek csatlakoztak hozzá, és ez a minőségi mutató azután fontos szerepet játszott legátusi tevékenységük hatékonyságában. Végül, de nem utolsó sorban III. Sándor sikerében nagy szerepe volt annak, hogy kik ismerték el törvényes pápának. Míg ugyanis IV Viktor gyakorlatilag csak a császárra számíthatott, addig III. Sándor maga mögött tudhatta — tegyük hozzá, az említett tényezők együtthatása révén — az európai uralkodók döntő többségét.

Gerald Schwedler (Universität Zürich) tanulmánya történeti áttekintést ad az ellenpápákhoz kapcsolódó emlékek tervszerű eltüntetésének, felszámolásának módozatairól (Zur damnatio memoriae bei Gegenpäpsten. Chancen und Grenzen eindes diachronen Vergleichs von Hyppolit (217-235) bis Félix V. (1439-1449) /Az ellenpápák emlékének elítélése. Egy diakrón összehasonlítás esélyei és határai Hüppolitosztól (217-235) V. Félixig (1439-1449)/). E téma átfogó jellege miatt inkább a kötet elejére kívánkozna, jóllehet valószínűleg azért került jelenlegi helyére, mert az áttekintés záróakkordja V Félix ellenpápa esete, és a következő tanulmányok, egy kivétellel, mind a nagy nyugati egyházszakadás korával foglalkoznak. Schwedler vitatkozik azzal a hagyományos felfogással, mely szerint az ellenpápák emlékének törlése lényegében három területet érintett: a síremlékek, építmények és egyházi alapítások tervszerű eltüntetését. Szerinte nem erről, sokkal inkább egy ellen-emlék (Gegen-Erinnerung) megalkotásáról vem szó, amelyet csak követnek az elítélő, tagadó, semmisnek tekintő megnyilvánulások, azaz összegezve, maga az emlék elítélése (damnatio memoriae). Schwedler elsőként az emlékek elítélésének forgatókönyvét és főbb példáit, majd az erre épülő elméleteket, végül a megvalósítási formát vizsgálja. Ez utóbbi egyfelől magát az ellenpápa emlékének törlését (deletio memoriae), azaz leggyakrabban a holttest, emlékmű eltüntetését jelentette. Másodsorban egy olyan gondosan megtervezett akciót, amelynek során minden, az ellenpápa emlékét megtestesítő tárgyat nyilvánosan megsemmisítenek (leggyakrabban elégetnek), és amely rítusnak a célja a pápa törvényességének kinyilvánítása ellenfelével szemben. Harmadsorban pedig magában foglalja az ellenpápa befeketítését, negatív emlékének megalkotását a történetírásban, amelyet a retorikai damnatio memoriae-nek nevezhetünk.

Andreas Rehberg (Deutsches Historisches Institut in Rom) írása (Ein ’Gegenpapst’ wird kreiert. Fakten und Fiktionen in den Zeugenaussagen zur umstrittenen Wahl Urbans VI. [1378] /’Ellenpápa’ választatott. Tények és kitalációk a VI. Orbán vitatott megválasztásáról [1378] szóló forrásokban/) a nagy nyugati egyházszakadás kezdetéhez tér vissza, VI. Orbán megválasztásához. A jól ismert történet egy sajátos oldalát mutatja be: miként igyekeztek a Rómában megválasztott pápa hívei sikertelenségét tényszerű és kitalált elemekkel megmagyarázni. Az egyik legfontosabb elem a rómaiak fenyegető fellépése volt, amely jó érvként szolgált a választás törvényessége körüli aggályok megválaszolására. Ez szolgált alapul az „ellenpápa-kép” kortárs szerzőknél tetten érhető kialakulásához. Rehberg ennek megjelenését, pontosabban érvényesülését a választásra vonatkozó vizsgálati forrásokkal összevetve vizsgálja, és megállapítja, hogy a választással foglalkozó kortárs források Róma-ellenessége egy antik előzményekre visszanyúló, „hatalomvágyó Római550 TÖRTÉNETI IRODALOM