Századok – 2014

TÖRTÉNETI IRODALOM - Gegenpäpste. Ein unerwünschtes mittelalterliches Phánomen (Ism.: Kiss Gergely) II/547

tok” összetételének volt meghatározó szerepe, ugyanakkor e viták ekkor még nem vezettek tényleges szakadáshoz az egyházon belül. A szerző azt vizsgálja, hogyan léptek fel az ellenfelek egymással szemben, miként igyekeztek a maguk törvényességét bizonygatni és a másikat ellehetetleníteni. Megállapítja, hogy ebben az időszakban aligha lehet „ellenpápákról”, sokkal inkább párhuzamos, egyidejűleg fellépő jelöltekről beszélni. Mivel a viták eldöntésében a helyi szintű erőviszonyok voltak a döntőek, ekkor még aligha lehet általánosságban a hatalom próbakövéről beszélni.

Rudolf Schieffer (Monumenta Germaniae Historica/Ludwig-Maximilians-Universität, München) tanulmánya (Das Reformpapsttum und seine Gegenpäpste IA reformpápaság és ellenpápáik/) a reformpápaság korát öleli fel, rámutat arra a sajátosságra, hogy az 1046-os sutri zsinat után kibontakozó reform hatására átalakult az „ellenpápaság” fogalma is. Megszűnt a helyi, római jelleg, az ellentétek immár az egész keresztény világra kiterjedtek. A következő években kibontakozó ellenségeskedésekben egyfelől világosság vált, hogy a római nemesség köréből kikerülő pápák kora leáldozott — utolsó képviselői IX. és X. Benedek voltak — másfelől éppen ekkor jelenik meg a reformpápasággal szemben egy új ellenpápa-típus, aki immár Rómán kívül az egész keresztény világra támaszkodva és nevében fellépve, legalábbis névleg, igyekezett gátat vetni a reformoknak. Összegzésként Schieffer egy további magyarázatra szoruló megállapítást tesz: 1122 után a bíborosok szerepének kizárólagossá válásával minden további ellenségeskedés eredője kizárólag a bíborosi kollégium lehetett. Vajon ez úgy értendő, hogy a pápaválasztás 1049-es újraszabályozása ekkortól vált valóssággá, vagy esetleg úgy, hogy a továbbiakban külső elemek nem voltak befolyással pápaválasztásra? Ez utóbbi lehetőség különösen III. Sándor megválasztása kapcsán érdemel további figyelmet.

Nicolangelo d’Acunto (Universitá Cattolica del Sacro Cuore, Milano-Brescia) írásában (Das Wibertinische Schisma in der Quellen des Regnum ltaliae /A wiberti skizma az Itáliai Királyság forrásaiban/) III. Kelemen ellenpápa — más néven Ravennai Wibert — és az írott (levéltári) források kapcsolatával foglalkozik. Az ő személyén keresztül vizsgálja a „forrástáj’ (Uberlieferungslandschaft, paesaggio déllé fonti) jellegzetességeit, azt, hogy miként jelent meg az itáliai forrásokban Wibert személye, és milyen változások következtek be a szakadás végét követően. Hol és miért maradt fenn Ravennai Wibert emlékezete a térség írott levéltári forrásaiban, miután a császárpárti itáliai püspöki kar (pl. Brescia, Perugia, Bologna, Luni, Cremona prelátusai) többsége a küzdelem lezárultával igyekezett megszabadulni Wibert terhes emlékétől, akit mondhatni „kiírtak” a forrásokból. D’Acunto szerint a damnatio memorie tökéletesen működött, és csupán néhány helyen tartották fenn emlékét. Az sem véletlen, hogy hol — állítja a szerző —, a farfai kolostorban, Veronában és Padovában, amelyek még jóval később, a 13-14. században is császárpártiak voltak.

Kai-Michael Sprenger (Deutsches Historisches Institut in Rom, Der Tote Gegenpapst im Fluss - oder wie und warum Clemens (III.) in der Tiber gelangte /Halott ellenpápa a folyóban - avagy hogyan és miért került III. Kelemen ellenpápa a Tiberisbeí) D’Acunto írásának végszavára válaszul - a konkrét esetre utalva, hogy II. Paschalis pápa a Ravennai Wibert Civita Castellana-i sírjánál történt csodák hatására 1101-ben megostromoltatta a várost és az ellenpápa testét a Tiberisbe dobatta - a damnatio memorie kérdését járja körül. Volt-e korábbi előzménye az ilyen eljárásnak, tekinthető-e előképnek a Formosus pápát elítélő 897-es „hullazsinat”, amelynek eredményeként az „ellenpápa” megcsonkított holttestét szintén a Tiberisbe vetették? A vizsgálat azért is érdekes, mert II. Paschalis Nero sírját is összetörette és földi maradványait a Tiberisbe dobatta, helyén pedig új emlékhelyet létesített, a S. Maria del Popolót. Sprenger végül arra jut, hogy II. Paschalis számára nem volt elég ellenfele sírhelyének — amely spontán kultuszhellyé kezdett válni — egyszerű tagadása, hanem egy jól megkomponált és tudatos akció keretében — ehhez adott megfelelő hátteret a Tiberis — kellett mintegy negatív emléket teremtenie az ellenpápa, Wibert számára, egyúttal nyilvánvalóvá téve a győztes felsőbbrendűségét vele szemben.

Jochen Johrendt (Bergische Universität, Wuppertal) egy másik izgalmas esemény, II. Ince és II. Anaklét konfliktusát dolgozza fel új szempontból (Das Innozenzianische Schisma aus kurialer Perspektive /A II. Ince-kori skizma a pápai udvar gyakorlata alapján/). Az események egyszerű leírása helyett arra helyezi a hangsúlyt, hogy milyen szerepet játszott II. Ince érvrendszerében a keresztény világra való hivatkozás. Míg ugyanis ő állandóan arra hivatkozott, hogy az orbis (Christianus) pápája, addig Anaklét „csupán” a város (urbs) támogatását tudhatta maga mögött. Johrendt a két fél legitimációs küzdelmét elsősorban a III. Lothárhoz intézett leveleiken keresztül mutatja be, illetve azt, hogyan igyekeztek az ellenfelet a pápai udvaron belül elszigetelni. A szerző vizsgálata kiterjed a skizma lezárultát követő időre, az „anakléti örökség” felszámolására

TÖRTÉNETI IRODALOM 549