Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Nomen est societas? Uj monográfiák középkori személyneveinkről és társadalomtörténeti vonatkozásaik (Ism.: Gulyás László Szabolcs) II/538
542 TÖRTÉNETI IRODALOM let, a Felső-Tisza-vidék személyneveit vette vizsgálat alá, így névanyaga az imént ismertetett műnél mindenképpen egységesebb jelleget ölt. A mű célja N. Fodor megfogalmazása szerint „egy adott területre vonatkozó, minél nagyobb számú adatmennyiséget tartalmazó kései ómagyar személynévi adatbázis” összeállítása a 15. századból, másrészt pedig „az adatok minél átfogóbb, több szempontú” elemzése, s ezáltal a családnevek rendszeréről vallott nézetek árnyalása. A könyv előzményének tekinthető PhD disszertáció 10500 személynévből álló korpuszt használt fel a vizsgálathoz. Ez az adatmennyiség megfelelő vizsgálati módszerekkel már elegendő ahhoz, hogy adalékokat nyújtson a családnevek kezdeti történetéhez és segít megválaszolni azt a kérdést is, hogy mikor és miért, de legfőképpen hogyan jöttek létre természetes úton a magyar családnevek. Alapvetően két nagy társadalmi csoport névadási szokásait vizsgálja monográfiájában: a nemességét és a jobbágyságét. A munka foglalkozik alapvető névtani és terminológiai kérdésekkel is, így például szisztematikusan meghatározza a személynevek típusait. Ezek közül a legáltalánosabb a keresztnevek, családnevek, becenevek, és ragadványnevek kategóriája. A személynevek terminológiai megnevezésére a szerző szerint a kutatásban igen nagy a sokszínűség, az újabb és újabb szakkifejezések bevezetése ráadásul folyamatosan növelte ezt a terminológiai zűrzavart. A szerző kevésbé kritikus a Fehértói Katalin által bevezetett „megkülönböztető név” terminussal. Felhívja ugyanakkor a figyelmet arra, hogy a korábbi, „kételemű névrendszer” kifejezés helyett manapság a „névszerkezet” tűnik elfogadhatóbbnak, így a mű is ezt használja. N. Fodor kitér a családnevek kialakulásának kérdésére. Magyarországon ez a nyugati fejlődést több száz évvel követve jelent csak meg. Historiográfiai összefoglalójában szemléletesen ismerteti az ezzel kapcsolatos korábbi véleményeket. Korszakolni próbálja a személynevek fejlődését is: kitér a családnevek előtti magyar névrendszerre, azaz az egytagú nevek korszakára, amit a körülírásos személynévszerkezetek követtek. Felhívja a figyelmet arra a sajnálatos tényre is, hogy ezen a téren az írásbeliség és a szóhasználat közötti összefüggésekről sajnos nincsenek megfelelő adataink. A kéttagú névszerkezet a 14. század folyamán alakult ki, és szilárdult meg, a folyamatot pedig remek okleveles példákkal érzékelteti a szerző. Ez alapján nem teljes mértékben fogadható el az az eddig általánosnak tekinthető állásfoglalás, miszerint „amennyiben a név élőnyelvi használata már magyar nyelvű volt, azt sohasem fordítják le a scriptorok, adóösszeírók stb. latin nyelvre, inkább megpróbálták a (még kialakulatlan) hangjelölés útján rögzíteni”. Ennek számos ellenpéldáját sorolja fel N. Fodor János, párhuzamos magyar és latin adatokat említ saját korpuszára alapozva. A családnevek kialakulási időpontjának megítélésében a munka számvetése szerint jelentős eltérések vannak a kutatásban, amelyek a 13-18. század között ingadoznak. A történészek körében is alapvetőek azok a vélekedések, miszerint a családnevek a 15-16. században még nem állapodtak meg, de ennek ellenére már széles körben megjelentek. Fehértói szerint már a 14. század második felében is léteztek családnevek. A dolgozat a 15. század elejéről sorol fel ilyen példákat. Nagyon érdekes az a forrásokkal jól megalapozott észrevétele, miszerint a bihari Ópályi személyneveinek 30%-a már családnevet viselt. Nyilván, az egyes helyek névadási szokásaiban jelentős különbségek lehettek, ennek köszönhető a nagy időbeli eltérés Fehértói és N. Fodor János adatai között. Nagyon érdekesek azok a női nevek is, amelyek a férj személyére utalnak (-né típus), s ilyenek már olykor-olykor a 14. században is megjelennek. A szerző a 15. századból olyan példákat is fel tud már sorolni, amikor több, egymás utáni forrás (főleg összeírások) is következetesen ugyanazzal a megkülönböztető névvel említi az adott telken található személyeket, így ezek már nyilvánvalóan családnevek lehettek. N. Fodor János részletesen elemzi művében a Várdai-uradalom 15-16. századi családneveit, amelyeket 5 időmetszetben vizsgál (1445-1453; 1501-1526; 1560; 1621; 1680-as évek illetve 1715). Dögé község példáján jól látszik, hogy noha lehetnek köztük véletlen egybeesések is, hosszabb időszakot tekintve azért megjelennek bizonyos folytonosságok a névhasználat tekintetében, azaz a családnevek továbbélése olykor megfelelően adatolható. Szóba kerülnek a nemesi személynevek is. Ha a legáltalánosabbnak tekinthető de+helynév típusú nevek a későbbiekben is használatban maradnak, akkor N. Fodor vélekedése szerint az öröklődés kritériumainak is egyértelműen megfelelnek, azaz családnévnek lehet tekinteni őket. Ráadásul az -i képzős nemesi nevek csak későn jelentkeznek, ezért a latinos névforma is család
