Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Nomen est societas? Uj monográfiák középkori személyneveinkről és társadalomtörténeti vonatkozásaik (Ism.: Gulyás László Szabolcs) II/538
TÖRTÉNETI IRODALOM 541 a váradi egyházmegyében a legelterjedtebb országos szinten), de további, még több adaton alapuló vizsgálatok kellenének még ahhoz, hogy a kérdésben tisztán láthassunk. A mű egyik legérdekesebb része a névadási tendenciák hátterével foglalkozik. Ilyen például a szentkultuszok hatása a névadásra. Az uralkodói famíliák (így az Anjouk is) felhasználták a dinasztikus névadás során a családi szentek neveit, egyúttal tehát a királyi egyházpolitikával is szorosan összefüggött ez a dolog. Vannak emellett olyan szentek (így a legnépszerűbb „magyar szent háromkirályok”: István, László és Imre), amelyek országosan is igen magas arányban szerepelnek a nevek között. Közülük a legnépszerűbb István volt, érdekes azonban, hogy más, szintén nagy tiszteletnek örvendő szentek nevei nem tudtak meggyökerezni a magyar személynévanyagban. Gellért például egy sincsen a vizsgált nevek között. A névadás természetesen a helyi egyházi patrocíniumokkal is összefüggött. Az Anjou-korban megjelenő másik fontos névadási tendencia a lovagi kultúrával kapcsolatos irodalmi névadás. A lovagi kultúra és az ahhoz köthető irodalmi kincsben található nevek (Trója-mondakör, Artúr-mondakör, Nagy Sándor-mondakör, a breton eredetű Trisztán és Izolda-mondakör) érezhetően átszűrődtek tehát a társadalomba, főként a birtokosok körében. A nemzetségi- és családi névadás és a névöröklés erőteljes jellegzetesség a birtokos rétegek körében, de a királyi családban is van rá adatunk. A nemzetségek tagjainak nevében rendszeresen megjelenik a nemzetség „alapítójának” neve (az Ákos nemben legalább 6 Ákos volt, a Csákoknál legalább 8 Csák, stb.). Nem korlátozódott ugyanakkor minden esetben csupán a nemzetség névadójára ez a névadási metódus (így például a Gútkeled nb. Amadé ágon összesen 5 Amadé nevű személy jelenik meg). Ez utóbbi az úgynevezett „tiszteleti névadás” klasszikus példájának is tekinthető. A mű második felében az egyénnevek után a megkülönböztető névelemek és családnevek kerülnek terítékre, amelyek a társadalomtörténet szempontjából még jelentősebbek. A vizsgált korszakban valódi családnevek még csak roppant ritkán jelennek meg, a korszak nevei közül azonban több is a családnevek kialakulásának korai előzményeként értékelhető. A kérdés számos komoly módszertani buktatót rejt magában, ezért hasznos, hogy a szerző nagy vonalakban ismerteti a téma kutatástörténetét is. A dolog nehézségeit jól mutatja, hogy olykor nagyon nehéz eldönteni, hogy egy körülírás vagy megkülönböztető névelem mely családtagokra vonatkozik a forrásokban. Egy filius-szál rendelkező szerkezet például lehet már akár családnév is, de ha több is van belőle egy névszerkezetben, akkor nem kizárt, hogy még csak egyszerű körülírásról van szó. Ugyanígy, a de prepozícióval kapcsolatosan sok esetben nem lehet megmondani, hogy az a fiú, avagy az apa nevéhez kapcsolódik-e (x filustfilius? PL.] y de z). A névszerkezetre természetesen a névviselő neme is hatással van: a nők nevei ugyanis — társadalomtörténeti okokból következően — a 14. századig elsősorban körülírásos módon jelennek meg, azaz szinte kizárólagosan családi kapcsolataikkal összefüggő relációban nevezik meg őket, alapvetően a férjük alapján. A jogi ügyletekben játszott szerep szintén hatást gyakorolt az egyén megnevezésére. Rövidebb volt ugyanis a megnevezés, ha a név viselője csak említésre került egy másik személy jogügyletével kapcsolatosan, de ugyanez elmondható a királyi emberekre és a fogott bírókra nézvést is. Ha pedig a vizsgált név az oklevél kibocsátójáé volt, akkor a legfontosabb névelem mindig a tisztség vagy a méltóság volt. Az okleveles gyakorlat, a nevek írásba foglalása mindenképpen felgyorsította a családnevek kialakulásának folyamatát, a pontos azonosításra törekvés megszilárdította az egyes névalakokat, főleg az alsó néprétegek, így például a jobbágyok esetében. Érdekes az egyelemű nevek súlytalansága a névanyagban: a teljes világi korpuszból (8414) mindössze 208 ilyen van. A megkülönböztető névelemek használata igen gyorsan elterjedt tehát a 14. század első felére a különféle társadalmi csoportokban. Az eltérő körökben a családnevek megjelenése szempontjából nem igazán lehet nagy kronológiai eltéréseket találni, azaz nagyjából egy időben jelenhettek ezek meg. A mű eredményeivel kapcsolatos legfontosabb tapasztalat, hogy a személynévkutatásban eddig alkalmazott gyűjtési és vizsgálati elvek között komoly eltérések vannak, így pedig csak nehezen lehet ezeket összevetni egymással. Ahhoz, hogy egységes és valóban hiteles képet alkothassunk a középkori magyar személynévadásról és a családnevek kialakulásáról, szükség lenne a különféle módszerek összehangolására. N. Fodor János monográfiája hasonló metodikát alkalmaz, mint az imént ismertetett munka, amelyhez azonban nem országos adatgyűjtést végzett a szerző, hanem egyetlen nagyobb terű
