Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Nomen est societas? Uj monográfiák középkori személyneveinkről és társadalomtörténeti vonatkozásaik (Ism.: Gulyás László Szabolcs) II/538
névszerkezetek is ekkor jelentek meg. Végül, a személynevek fejlődésének harmadik szakaszában a névelemek egyre inkább megszilárdultak és öröklődővé váltak, azaz létrejöttek a családnevek. Némileg merész, de elfogadható módon a szerző nem tartja megfelelőnek a Fehértói Katalin által bevezetett és széles körben elterjedt „megkülönböztető név” terminust, ehelyett „megkülönböztető névelem”-ről és „névkiegészítő elem”-ről beszél. Főleg utóbbi felvetése figyelemreméltó: az általa Hajdú Mihály nyomdokain említett, a névszerkezetek integráns részének tekintett „névkiegészítő elemek” méltóságra és társadalmi helyzetre vonatkoznak, s egy részük az oklevelekből jól ismert korabeli társadalmi terminológia részét képezi (ilyen véleménye szerint többek között a magister, magnificus, domina, comes, vagy a iudex curie is). A felhasznált személynévanyag értelemszerűen nem lehet teljes, ezért a feldolgozásnak vannak bizonyos korlátái: a területi egyenetlenségek mellett megemlítendők még a különféle társadalomtörténeti problémák is (a női nevek alacsony aránya a korabeli oklevelekben; a parasztságról beszámoló összeírások hiánya; az egyes városokban emellett sok esetben megfigyelhető, hogy a különféle etnikai csoportok alul vagy felülreprezentáltak, stb.). A szerző a névviselők társadalmi helyzetének meghatározását is elvégzi, bár elismeri, hogy ez az egyik legnehezebb kérdés. Megkülönbözteti a birtokosokat, a városi és a „mezővárosi” polgárokat, a jobbágyokat, míg mindenki mást az „egyéb” kategóriába sorol. Az említett egyenetlenségek eredményezik azt a sajátosságot, hogy a névanyag nem tükrözi az élőnyelvi viszonyokat. A világi személyek között 7863 férfi és mindössze 270 női név található. A férfiak közül 6743 birtokos, 246 polgár, 157 a szerző szerint „mezővárosi polgár”, 277 jobbágy, 440 pedig „egyéb”, azaz besorolhatatlan. A pápai tizedjegyzékekben 1095 név a papság középső rétegéhez, 4085 pedig az alsópapsághoz sorolható. A szerző által meghatározott „mezővárosi polgár” kategória a 14. század első felében még nehezen értelmezhető és ezért csak kevésbé elfogadható kifejezés, hiszen a korban a különféle településformák még erőteljes mozgásban voltak. Klasszikus értelemben vett mezővárosokról beszélni ezért a század utolsó egy-két évtizedét leszámítva nem indokolt. Szerencse, hogy az ebbe a kategóriába sorolt nevek száma nem túl magas, így az összképen ez a kategorizálás sokat nem változtat. Slíz hatalmas névanyagát logikus módon területi szempontok alapján is vizsgálni kívánja, ehhez pedig a középkori Magyar Királyságot régiókra bontja. A régióalkotáshoz alapvetően a korabeli egyházmegyék területi elhelyezkedéseit veszi figyelembe, a püspökségek által megosztott vármegyék esetében pedig önkényesen dönt a hovatartozásról. Módszere nem minden esetben teljesen elfogadható. A horvát-szlavón megyék dunántúli megyékkel történő összevonása, vagy az Észak-Alföld összekapcsolása az északkeleti országrész nagyrészt német és szláv lakosságú határvidékével azt a veszélyt hordozza magában, hogy etnikai-nyelvi jellegét tekintve sokszínű területeket veszünk egy kalap alá. Figyelembe véve azonban a kérdés nehézségeit, ezt mégsem róhatjuk fel neki. Slíz Mariann a fenti forrásrendezés elvégzése után áll neki tehát az elemzésnek. Elsőként az egyénneveket veszi sorra. Eredményeit és a százalékos adatokat több tucatnyi jól szerkesztett táblázatban ismerteti. A hely szűkössége miatt nem áll módunkban a teljes elemzést végigkövetni, ehelyett csak a történész szemszögéből fontosabb témákra szeretnénk felhívni a figyelmet. Az etnikai viszonyok meghatározása a nevek alapján érezhetően nehézkes: a latin nyelvű oklevelezési gyakorlat keresztény nevei ugyanis elfedik a valós etnikumot. A névadásban ráadásul a családi hagyománynak, a névdivatnak és a presztízsnek is igen nagy szerepe volt, ez pedig nem konvertálható „nemzetiségi” viszonyokkal kapcsolatos következtetésekre. Az egyénnevek eredetével kapcsolatosan megállapítható, hogy a legnépszerűbbek minden társadalmi csoportnál a görög-latin eredetű nevek voltak. A birtokosoknál ez a tendencia még erőteljesebb, ami annak köszönhető, hogy a nemzetségek körében egyes nevek jóval gyakrabban fordulnak elő, mint mások. Az egyházi rétegekben ugyanakkor kifejezetten magas az idegen nevek száma. A nyugati származású (német és francia), valamint szláv nevek aránya a középpapság körében erőteljesebb, mint az alsópapságnál. Érdekes eredmény, hogy nem lehet kimutatni komolyabb eltéréseket az egyes régiók között a névdivat tekintetében, a jövevény nevek pedig mindenhol 90% feletti arányt mutatnak a magyar eredetűekkel szemben. Ugyanígy, a szláv nevek aránya sem mutat összefüggést a szláv településterületekkel, az egyetlen kivétel a horvát-szlavón régió, ott azonban a viszonylagosan kevesebb adat is okozhatja a torzítást. Kimutathatók ugyan bizonyos törvényszerűségek (például az erdélyi egyházmegyében viszonylagosan magasabb a német nevek gyakorisága, vagy a László név 540 TÖRTÉNETI IRODALOM
