Századok – 2014
MŰHELY - Tóth Valéria: Szempontok a 13-14. századi nemzetségnevek értékeléséhez II/471
líteni — bár az említésnél tovább nem jutnak —, hogy a képző előtt álló személynév nem csupán az apa neve lehet, hanem a „névadó ős” neve is.116 Ez a kitétel nyilvánvalóan a családnevek vonatkozásában értelmeződik az adott munkákban, de véleményem szerint e képzőelem első jelentkezését nem a családnevek, hanem éppen a nemzetségnevek esetében tételezhetjük fel: a fenti példák talán bizonyságát is adták ennek. Kázmér Miklós családnévszótára117 ismereteim szerint az egyetlen olyan munka, amelyben a Csáki típusú családnevek kapcsán fölvetődik — igaz, a helynévi származtatás és az -i melléknévképzői funkciója mellett másodlagosan és csak nagyon óvatosan megfogalmazva — a nemzetségnél eredeztetés, s az -i morféma „nemzetségi hovatartozást kifejező képződként történő meghatározása. Látva azonban bizonyos nemzetségek súlyát a 14. század elején, nevük gyakori előfordulását a korszak okleveleiben, rendszertani oldalról pedig a névfajta tényleges (nem csupán az írásbeliségben jelentkező) használatát közvetlenül a családneveket megelőző időből, majd a hirtelen elmaradásukat éppen a családnevek megjelenésével egyidejűleg, joggal gyaníthatunk szerves összefüggést a két nexusnévfajta kronológiailag „komplementer” viselkedése mögött. Ahogyan ugyanis a nemzetség mint tágabb rokonsági-kapcsolati rendszer helyét külsődleges tényezők folytán egyre inkább átveszi a közvetlenebb, szűkebb kapcsolati rendszer, a család, úgy váltja fel — nyelvi síkon követve mintegy a történeti folyamatot — nexusnévként a nemzetségnevet a családnév. De emellett ez a folyamat aligha lehetett független az Európából érkező nyelvi hatásoktól. A magyar személynévrendszer bármely korszakát ezért szélesebb, európai összefüggésekben érdemes szemlélni, mert a magyar személynévadás a kereszténység felvételét követően ebbe a kulturális közegbe tagozódott bele. Megítélésem szerint egy efféle tágabb horizontú áttekintéssel — amelynek az európai oklevélírói gyakorlat sajátosságaira éppúgy figyelemmel kell lennie, mint a nyugati keresztény kultúrkörben használatos személynévfajták szerkezeti, kronológiai és funkcionális kérdéseire — további lényeges adalékokkal járulhatunk hozzá a magyar személynevek rendszertani jellemzőinek, főképpen ezek történeti változásának a feltérképezéséhez is. Végezetül egy kérdés vár még megválaszolásra: milyen forrásból táplálkoztak lexikális értelemben a 13-14. századi nemzetségnevek. A nemesi, úri nemzetségek — definitive — a nemzetségalapító ős nevéből származtatták magukat, így a nemzetségneveink egy tekintélyes hányada személynévi eredetű. (Sőt a magukra valamit is adó nemzetségek István-kori őssel büszkélkedtek.) Azt, hogy — a nemzetség fogalmának, lényegi vonásának némileg ellentmondva — nem minden nemzetségnév ilyen lexikális eredetet mutat, a nemzetségnevek későbbi hullámának, elsősorban a várjobbágynemzetségeknek, illetve a „kis genusokénak a számlájára írható. Ezek nemzetségnév-használatát ugyanis nem annyira a valamely nagynevű őstől való leszármazás tudata irányította, mint a korábbi nemzetségek névválasztását, hanem sokkal inkább a társadalmi presztízs keltette „divat” jelensége. Az egyre-másra megjelenő új nemzetségek SZEMPONTOK A 13-14. SZÁZADI NEMZETSÉGNEVEK ÉRTÉKELÉSÉHEZ 493 116 Vö. pl. Korompay K.: Az ómagyar személynévrendszer i. m. 37. 117 Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára. XTV-XVTI. század. Bp. 1993.
