Századok – 2014
MŰHELY - Tóth Valéria: Szempontok a 13-14. századi nemzetségnevek értékeléséhez II/471
SZEMPONTOK A 13-14. SZÁZADI NEMZETSÉGNEVEK ÉRTÉKELÉSÉHEZ 487 dón) belül azonosítsa az elnevezettet. Kognitív szempontból ezeket nevezzük referáló névnek.89 A 13-14. század időszakában, abban a korban tehát, amelyben a nemzetségnevek funkcionáltak, az egy-egy névviselő esetében használt alapnévfajták körét általában véve nem egyszerű meghatározni. Egy dolgot azonban viszonylag nagy biztonsággal kijelenthetünk: egy-egy személy egyidejűleg — és ez a megállapítás egyfajta névtani univerzáléként bármely kor vonatkozásában érvényes — több nevet is viselhetett. Inkább csak az a kérdés, hogy az egy-egy konkrét személy által viselt név egyike vagy másika milyen funkcionális értékkel jellemezhető. Ez persze abszolút értelemben aligha állapítható meg egy okleveles személynévi előfordulás kapcsán, hiszen a szöveg erről (természetéből adódóan) lényegében soha nem tájékoztat. A leíró jellegű név többnyire feltehetően ténylegesen is sajátosságjelölő névként funkcionál, bár ha nagyon gyakorinak mutatkozik egy-egy korszakban (mint például az Árpád-kori névrendszerben a Farkas), akkor ebben sem igen lehetünk biztosak. Nyilvánvalóan egészen más használati értékkel rendelkezik a forrásokban egyetlen névviselő kapcsán felbukkanó Nyavalyád személynév,90 mint a sok százas nagyságrendben adatolható Péter névforma. Az előbbi nagyobb valószínűséggel járult sajátosságjelölő, leíró névként a viselőjéhez (de persze nem zárhatjuk ki azt sem, hogy referáló névként, egyfajta sajátosan értelmezett „listá”-ból választva kapta az illető ezt a nevet), a Péter kapcsán viszont —jövevénynév lévén — ilyen probléma nem jelentkezik: ez ugyanis a magyar személynévadásban eleve csak referáló névként kapcsolódhatott névviselőihez. Ebben a kérdésben azonban — ahogyan a korai ómagyar kor személynévadásában és -használatában általában is — a megnyugtatóbb válaszok megadásához a névrendszer sajátosságainak szisztematikus feltárására van szükség. Az ugyanakkor kétségtelen, hogy a magyar személynévadás legkorábbi korszakától kezdődően kétbázisú névrendszerről beszélhetünk, amelynek a — részben más nyelvek személyneveiből, részben a saját személynévrendszer elemeiből táplálkozó — referáló nevek éppúgy a részét képezték, mint a — saját nyelv közszói elemeiből építkező — sajátosságjelölő nevek. Az egyének azonosítását szolgáló alapnévfajták91 között vannak (vagy inkább lehetnek) azonban olyanok is, amelyek más módon kapcsolódnak a névviselőhöz. Ezeket találjuk meg a 13-14. század forrásaiban a korábban bemutatott latinos megoldásokkal rögzítve, s ezek élő, beszélt nyelvi megfelelőit gyaníthatjuk bizonyos helynevek személynévi előtagjaiban. A továbbiakban ezeknek az elemeknek a használati értékét igyekszem néhány konkrét példán keresztül mérlegelni, mert ennek segítségéveljuthatunk el végül a nemzetségjelölő elemek tényleges helyzetének a megértéséhez és esetleg az okleveles megjelölések mögött rejlő beszélt nyelvi formájuk megállapításához. 89 Uo. 90 1254/1360: terras [...] in comitatu Zemplyn, in quibus Mycuta et Noualyad antea residebant - ÁÚO VII. 361., RA I. 319., ÁSz. 577. 91 Az alapnévfajta fogalmához 1. Hoffmann A személynévrendszerek leírásához i. m. 10-12.
