Századok – 2014
MŰHELY - Tóth Valéria: Szempontok a 13-14. századi nemzetségnevek értékeléséhez II/471
484 TOTH VALERIA kezeinek minősülnek, amelyek persze neveket (egyénnevet, nemzetségnevet, helynevet stb.) is tartalmaznak. Az egyik legfontosabb kérdés a régi magyar személynévhasználattal kapcsolatban megítélésem szerint éppen az, hogy a beszélt nyelvben milyen formák álltak ezek mögött a latin szerkezetek mögött. A 13-14. század okleveleiben a személyek azonosítását biztosító (latin nyelvű) szerkezetek között az alábbiakkal találkozunk. a) Az apa nevével (olykor genitívuszban) kapcsolt filius-os szerkezet leszármazási viszonyra utal, a használata értelemszerűen az apa-fiú nexusra korlátozódik,64 amely azonban ismétlődhet is, s ebben a komplikáltabb formában a nagyapáig vezeti vissza a leszármazási vonalat.65 b) A származási vagy még inkább a lakóhellyel, esetleg a birtok nevével szűkítő megfogalmazások a „de + helynév” struktúrában jelentkeznek.66 A birtoknév azért alkalmas az összetartozás kifejezésére, mert akár évszázadokon át lehetett ugyanannak a nemesi dinasztiának a tulajdonában.67 c) A dictus-os megkülönböztetés egyes felvetések szerint elsősorban a nemzetségen kívüli középbirtokos rétegre lehetett jellemző.68 Maga a dictus szó — minthogy a jelentése is ’mondott’ — nagy valószínűséggel utal az írásbeliség mögött rejlő szóbeli használatra: a Farkasius dictus Fokou megjelölés69 ugyanis azt jelzi, hogy az illetőt Fakó-nak és Farkas-nak is mondják. d) A de genere-s szerkezetekben a birtokos azonosítása annak a nemzetségnek a megjelölésével történik, amelyhez tartozott,70 s ez a megoldás szerkezeti szempontból a „de + helynév” struktúrához hasonlóan viselkedik. Benkő szerint a nemzetségnevek „nem az egyén másodlagos névelemei, csak [...] azt helyettesítik néha az írásbeliségben”.71 A fentebb említett, az azonosítást szolgáló típusok azonban a legritkábban jelentkeznek önmagukban, jóval tipikusabb a bonyolult, kombinált szerkezetek használata.72 A történeti adatok alapján a korszak írásbeli (oklevélírói gyakorlatban jelentkező) névhasználatát érhetjük tetten, ám aligha lehet kétségünk afelől, hogy az oklevelekben rögzített latinos szerkezetekben szereplő magyar nyelvű szórványelemek alapjául minden esetben élő, beszélt nyelvi formák szolgáltak, hiszen efféle anyanyelvi névhasználati háttér nélkül maguk a latin szerkezetek sem igen születhettek volna meg. De ezt látszanak megerősíteni a korszak helynévi adatai is. Tekintve, hogy az oklevelek helynévi adatainak erősebb a név64 Pl. 1301: Stephanus filius Bank - AOklt I. 113. sz., Györffy GyTörténeti földrajz i. m. I. 487., ÁSz. 88. 65 Pl. 1339: magister Johannes filius Jacobi filii Ambrosii - AO III. 524., AOklt XXIII. 30. sz., AnjouSznt. 20. 66 Pl. (1292-1297 k.): Peturke de Naragy - Györffy Gy.: Történeti földrajz i. m. I. 350., ÁSz. 632. 67 Slíz M.: Az oklevélírás hatása i. m. 188-189. 68 Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században. Bp. 1988. 76. 69 1331: AO II. 546., AOklt XV 327. sz., AnjouSznt. 132. 70 Pl. 1330: Paulo filio Gurkee de genere Chaak - AO II. 495., AOklt XJV 369. sz., AnjouSznt. 373. 71 Benkő L.: A régi magyar személynévadás i. m. 11. 72 Pl. 1275: Petenye filius Petri de Machalan (HOkl 73., ÁSz. 629.); 1312: Leus filius Leus filii Ambrosi de Leus (AO I. 260., AOklt III. 326. sz., AnjouSznt. 20.); 1321: comes Ladizlaus filius Alexandri de Manaky de genere Bogathrodwan (AO I. 617., AOklt VI. 183. sz., AnjouSznt. 260.).
