Századok – 2014

MŰHELY - Tóth Valéria: Szempontok a 13-14. századi nemzetségnevek értékeléséhez II/471

SZEMPONTOK A 13-14. SZÁZADI NEMZETSÉGNEVEK ÉRTÉKELÉSÉHEZ 483

amelyek kiváltságaik (várjobbágyok) vagy terheik és szolgáltatásaik (udvarnokok) nemét a közös őstől való leszármazás, vérrokonság szálán tartották nyilván.57 A latin kifejezések szinonim voltát a legegyértelműbben az egyazon nemzetségre vonatkoztatott váltakozó használatuk jelzi,58 s a váltakozás néha egyazon oklevélben,59 sőt egyazon személy megjelöléseiben60 is előfordul.

A személyek megnevezésében, körülírásában a nemzetségjelölő elemek használatát érdemes más hasonló funkciójú (tehát a személyek, főképpen birtokosok azonosítását szolgáló) névszerkezetekkel összefüggésben is megvizsgálni. A névtörténeti szakirodalom ezeket a 13. század elejétől az írásbeliségben egyre nagyobb szerepet kapó, az egyén pontosítását biztosító okleveles szerkezeteket sokféle terminus alatt foglalja össze — például: megkülönböztető név(elem), körülírás, névkiegészítő, névszerkezet —, s használati körük, családnévelőzmény voltuk, „névszerű” viselkedésük között is különbségeket tesz.61 Slíz Mariann a legkevésbé névként viselkedő és a leginkább körülírásszerű megfogalmazási módnak a de genere-s szerkezeteket minősíti.62 N. Fodor János azt is hangsúlyozza, hogy noha a korabeli írásbeliség és szóbeliség viszonyáról nincsenek pontos ismereteink, feltételezhetjük, hogy „a körülírások egyes csoportjai nagyrészt a latin oklevelezési gyakorlat termékei voltak”.63 Anélkül, hogy ezekbe a terminológiai kérdésekbe itt részletesebben belemennék, azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy azok a személyek azonosítására szolgáló szerkezetek (ha úgy tetszik: körülírások), amelyeket latin szavak (de genere, dictus, filius, de stb.) fognak össze, egészükben nézve latin nyelvű szer57 Szűcs J.: A magyar nemzeti tudat i. m. 139.

58 1259: Raynoldo de generációm lak (UB I. 266., ÁSz. 401.); 1265: Mike filio lak de genere lak (UB I. 312., ÁSz. 401.).

59 1298: magistri Desiderii fílii Desiderii de genere Geur [...] Thoma filio Pauli et Demetrio magno de generationis Geur supradicta - Solymosi László: A földesúri járadékok új rendszere a 13. századi Magyarországon. Bp. 1998. 253-254., ÁSz. 335.

60 1216: Benka de generatione Gug\ 1236 k.: Benka de genere Gug - Györffy Gy.\ Történeti földrajz i. m. II. 588., ÁSz. 353.

61 Az e téren jelentkező terminológiai problémákat legutóbb Slíz Mariann foglalta össze (Slíz M.: Személynévadás i. m. 20-29., Slíz Mariann: Családnév vagy névszerkezet? Szempontok az Anjou-kori személynevek vizsgálatához. Magyar Nyelv 105. (2009) 291-300., illetve 1. még Hajdú Mihály: Általános és magyar névtan. Személynevek. Bp. 2003. 151-153. is). Slíz felfogásában a körülírás nem része a névnek, csupán alkalmilag, gyakran a szövegösszefüggés megteremtése érdekében vagy tájékoztató-magyarázó jelleggel kapcsolódik a névhez, és a grammatikai viszonyai esetenként ugyancsak változnak. A megkülönböztető név(elem) a név részeként funkcionál, mivel egyazon személy többszöri említésekor alig mutat variálódást, és pontosan meghatározható (jelzői, határozói) viszonyban áll a névvel (Slíz M.: Családnév vagy névszerkezet i. m. 291-292., Uő: Személynévadás i. m. 25-28.). A névkiegészítő elem-nek van a névszerkezetben (vagy inkább ahhoz kapcsolódóan) a legkisebb önállósága: ezek között a foglalkozás vagy a nemzetség megjelölését találjuk (Slíz Mariann: Az oklevélírás hatása a családnevek kialakulására a XIV században. Magyar Nyelv 104. (2008) 187., Uő: Személynévadás i. m. 28.). A névszerkezet már együttesen, valódi névként jelöli meg — de csak írásban — a kérdéses személyt (Slíz M.: Személynévadás i. m. 26.). Itt kell utalnom arra, hogy a „névkiegészítő” terminus alatt egybefogott elemeket nemigen tekinthetjük azonos értékűeknek, hiszen míg a foglalkozásnév közszói szerepű egy körülírásos szerkezetben, a nemzetség megjelölése tulajdonnévi elemmel történik.

62 Slíz M.: Családnév vagy névszerkezet i. m. 293., Uő: Személynévadás i. m. 201.

63 N. Fodor J: Személynevek rendszere i. m. 21.; de 1. még ehhez Benkő Loránd: A régi magyar szernélynévadás. Bp. 1949. 8. is.