Századok – 2014
KÖZLEMÉNYEK - Molnár Péter: Olvasta-e Kézai Simon Mester Aquinói Szent Tamást? II/427
428 MOLNÁR PETER jobbágyság részben a hadbavonulás kötelezettsége alól kibúvók büntetéseként jött létre. A jelen keretek között meg kell elégednünk az első kérdéskör — tehát a Kézai Simon és Aquinói Tamás politikai nézetei között feltételezett kapcsolatok hazai előtörténetének, valamint a Szűcs Jenő által e témában felhozott érveknek a — vizsgálatával, a jobbágyság eredete kapcsán feltárt párhuzamok értékelését egy másik készülő munkánkban végezzük el.3 A szakirodalomban elsőként Váczy Péter vetette fel azt az elképzelést, mely szerint Kézai communitas-elmélete a „népfelség” elvének középkori megfogalmazásai közé tartozna: „Ha Nyugatra tekintünk, Kézai korában mindenhol széltében-hosszában elterjedve találjuk a népfelség ’újkorinak’ tekintett elvét. ... már Quidort János (1303 körül) és Páduai Marsilius (1324) előtt a szkolasztika a népfelség elve mellé állt. A XIII. század legnagyobb gondolkodója, Aquinoi [sic] Szent Tamás, a párizsi iskola hagyományaira támaszkodva, az államhatalom igazi hordozójának a communitast jelölte ki.”4 Utóbb hozzáteszi: „Az una et eadem nobilitas rendi szabadság-fogalma, ... úgyszintén a szkolasztika természetjogi gondolat-kamrájából hullhatott ki. ... Amit Kézai hirdet, annak jó része aprópénzként forgott a kor irodalmi életében. A communitaselmélet, a gondolat a persona publica elmozdíthatóságáról, az egyenjogi [sic] nemesi rend képzete, mind-mind többé-kevésbé azokból az előadásokból keltek ki, amelyeket egyes híres tanárok tartottak az egyetemek tantermeiben...”.5 Váczy Péter ezt követően — Kézait a formálódó köznemesség aspirációinak megfogalmazójaként bemutatva — már azt emeli ki, hogy ,,[a] hazai talajból nemzeti erők áramlanak ki, amelyek Kézai ’nemzetközi’ elméletét nemzeti irányba billentették”6; ám számunkra most nem ennek az — egyébként alapvető jelentőségű — dilemmának a feloldása az érdekes (tudniillik annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy Kézainál miként ötvöződnek az „iskola” nemzetközi elvei a hazai igényekkel), hanem pusztán az, hogy helytálló-e egyáltalán a Váczy által felvetett eszmei párhuzam. Mielőtt részletesebb bírálat alá vetnénk az idézett oldalakon kifejtett nézeteit, csak gondolatmenete két sajátosságára hívjuk fel a figyelmet. Egyrészt, a jeles középkorász Kézai korában a „szkolasztikában” — vagy pontosabban a párizsi egyetemen — közismertnek tartja a „népfelség” tanát, azonban annak állítólagos hirdetői közül csak egyetlen a magyar krónikást megelőző szerzőt említ: Aquinói Szent Tamást (akit — bizonyítás nélkül — e kérdésben korábbi párizsi hagyomány követőjeként állít be). Másrészt, a nagy Aquinói vonatkozó nézeteit Váczy kizárólag néhány — részint már tanulmánya megírásakor is igen avíttnak számító — szakirodalmi tétel alapján rekonstruálta, Tamás műveit közvetlenül nem tanulmányozta.7 3 Mivel a bekezdésben foglaltak érintik a Kézai-kutatás egész szakirodalmát, olyan műveket, amelyek nagy részét alább idézni fogjuk a jelen írásban, illetve a fentebb jelzett másik munkánkban, ezért fölöslegesnek tűnik itt a felsorolásuk. 4 Váczy Péter: A népfelség elvének magyar hirdetője a XIII. században: Kézai Simon mester. In: Emlékkönyv Károlyi Árpád születése nyolcvanadik fordulójának ünnepére. 1933. október 7. Budapest 1933. 557. A dőlt betűs kiemelések itt és a következőkben tőlünk származnak. 5 Uo. 559. 6 Uo. 562. A szerző végkövetkeztetése még kategorikusabb: „Kézai elmélete a népfelség elvéről magyar talajból nőtt ki.” Uo. 563. 7 Hivatkozásait lásd uo., 557-559., 38-44. j. Az utóbbi helyeken idézett öt szakmunka közül a szerző érdemben kettőt használt: Friedrich [von] Bezold: Die Lehre von der Volkssouveränität während
