Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Csákó Judit: A magyar-lengyel krónika és a hazai elbeszélő hagyomány II/287
296 CSÁKÓ JUDIT ám amelynek — mivel a szövegébe beépült variáns a ajtónak csupán egy rövidített és a lejegyző(k) céljainak megfelelően lengyel betoldásokat is tartalmazó változata — nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítanunk. Az 1990-es években azonban — egymástól függetlenül — két esetben is felmerült annak problémája, hogy a krónikában fellelhető legendaváltozat tanulmányozása mennyiben hozhat új eredményeket a Hartvik-aita kutatói számára. Elsőként Ryszard Grzesik eredményeire kívánunk itt kitérni. A Közép-európai Egyetem hallgatójaként elkészített szakdolgozatában a lengyel középkorász a kútfő magyar forrásai iránt érdeklődve annak a Hartvik-legendával való kapcsolatát is részletesen elemezte, majd kutatásainak eredményeit lengyel nyelven megjelent monográfiájában is közzétette. A poznani történész — aki feltételezte, hogy szövegünk lejegyzője előtt a szentéletrajz a mai kutatás álláspontja szerint teljesnek tekinthető szövege feküdhetett — példákkal is illusztrálta a krónikás rendelkezésére álló textus háromféle módon történő felhasználását: a) annak szövegét a történetíró több alkalommal szó szerint vette át, b) másutt saját szavaival mesélte el a legendában leírtakat, vagy c) saját céljainak megfelelően eltérő módon interpretálta a Hartviktól vett híreket. Ezt követően Grzesik arra a kérdésre kereste a választ, hogy a Magyar-lengyel Krónika megfelelő passzusai Bartoniek megállapításának megfelelően valóban a vita Ml és V2 jelzésű kézirataival mutatnak-e leginkább rokonságot. Itt csupán a lengyel medievista két következtetését szeretnénk kiemelni: 1. A krónikában megőrzött — rövidített és betoldásoktól sem mentes — legendaszöveg nem az 1938. évi kritikai editióhan feltüntetett manuscriptumokkal áll a legközelebbi rokonságban, hanem a Bartoniek által ismert kilenc kézirat (VI, B3, Bl, R, Ml, V2, B2, A, C) közül éppen a két legrégebbivel: az R, illetve a B1 jelzéssel ellátott, vagyis a Reuni, illetve a Pesti Kódexekben fellelhető szövegekkel. 2. Ennél nagyobb jelentőségű észrevétel lehetne azonban az a megállapítás, hogy a kilenc kézirat közül valamennyinek a szövegvariánsa előfordul a Magyar-lengyel Krónika István-uitójában: ez utóbbi forrása tehát Grzesik következtetésének megfelelően egy olyan manuscriptum lehetett, amely a Hartvik-legendának egy, az archetypushoz közel álló, valamennyi ránk maradt változatnál eredetibb verzióját tartalmazhatta.46 Ezen a ponton szeretnénk azonban megjegyezni, hogy a poznani kutatónak a fenti két tézis alátámasztására hozott érvei meglehetősen gyenge lábakon állnak. Grzesik legfeljebb két-három szavas szórendi, illetve minimális tartalmi és grammatikai variációkat idéz a kéziratokból: ezek — megítélésünk szerint — legfeljebb annak bizonyítékául szolgálhatnak, hogy a Magyar-lengyel Krónika lejegyzője a legendának egy napjainkra fenn nem maradt variánsát használhatta fel. A felsorakoztatott példák alapján sem azt nem látjuk egyértelműen igazolhatónak, hogy szövegünk a Bl, illetve az R jelzésű kéziratokkal lenne leginkább rokonítható; sem pedig azt, hogy a Magyar-lengyel Krónikába foglalt Hartvik-textus közelebb állna az István-uitó ősforrásához, mint a fellel- 45 45 Grzesik, RThe Hungarian roots i. m. 10-48.; Uő.: Krónika w^giersko-polska i. m. 27-51.
