Századok – 2014
KRÓNIKA - Guth Réka - Péterffy Gergely: Magyar történettudomány kultúrnemzeti alapokon, határokon túl és határokon innen, 1920-2013. Beszámoló az MTA BTK Tudománytörténeti és az Európa-történeti Témacsoport 2013. november 21-én megrendezett műhelykonferenciájáról I/271
KRÓNIKA 279 vések csak felerősítettek. Erre válaszul jelent meg az antirevíziós irodalom. A két világháború között a román és magyar történészek közé válaszfal emelkedett, és amíg a filológusok között létezett párbeszéd, addig a történészek elzárkóztak a másik fél meghallgatásától. 1940-44 között teljesen megszűnt a tudományos diskurzus a két nemzet között, annál több volt a polémia, majd a háborút követő néhány évben új intézmények és folyóiratok jelentek meg Romániában. A szovjet tudománypolitika romániai átvétele, 1948-ban gyökeres fordulatot hozott az ország tudományos életében, ami az 1950-es években szűk korlátok közé szorította a történettudományt. A múzeumi és levéltári évkönyvek, periodikák tudtak csak a szélesebb közönséghez eljutni. A román történetírás csak azokat a magyar történészeket ismerte el, akik elfogadták a hivatalos román álláspontot. 1965-ös liberalizáció ugyan kedvezően hatott, de a ’70-es évektől újra mélyült a magyar és román történészeket elválasztó szakadék, majd a ’80-as évtizedben a politika hatására vulgarizált történelemírás lett az irányadó. Az 1986-os három kötetes Erdély történetében, a mű pozitív hozadékaival nem törődve, csak támadást láttak a bukaresti történészek. Referátumát összegezve Stelian Mündrup kijelentette, hogy mind a magyar, mind a román, mind a szász történészek párhuzamosan végeztek Erdély-kutatásokat, bármiféle valós párbeszéd nélkül. Az 1980-as generáció kezdett el új, közös történelemben gondolkodni, de véleménye szerint a politika még mindig erős befolyással bír a romániai tudományos életre. Varga Sándor levéltáros a Történetírásról, levéltárról, magyarokról, kultúrpolitikáról Szlovákiában a második világháború után című beszámolójában a szlovákiai levéltárügy Trianon és a rendszerváltás közötti kialakulását és fejlődését mutatta be. Rámutatott, hogy a közigazgatási irattárakból és a magyar főnemesi családi levéltárakból fejlődött ki a szlovák levéltárügy. A levéltárak tudományos hasznosítása azonban akadozva történt, ugyanis a szocialista állam korlátozta a kutatásokat. Sajti Enikő, a Szegedi Tudományegyetem professor emeritája A délvidéki magyarság helye a 20. századi történetírásban címmel tartott referátumot. Előadását a történelemtudomány társadalmi szerepével kezdte, amelyben felvetette, hogy milyen igényeknek kell, kellene megfelelnie a történetírásnak. Szerinte „a történelem elvesztette ártatlanságát”, a politika szolgájává szegődött, ami befolyásolta a történettudományt. Az akadémiai, vagy professzionális történetírás mellett egyre nagyobb teret hódít a public history, amit nem csak hivatásos történészek, hanem lelkes amatőrök, autodidakták is művelnek. A public history egyik fontos feladata egy közösség önképének kialakítása, illetve támogatása, ennek megfelelően fokozottan ki van téve a közösség igényeinek, amely lehet serkentő, de káros eltorzulásokhoz is vezethet. Kedvelt témája a szenvedéstörténet — esetünkben az 1942-es hideg napok, vagy a jugoszláv partizánok mészárlásai- ébrentartása, vagy elhallgatása, ezáltal pedig jó és rossz társadalmi csoportok létrehozása. Sajti Enikő szerint ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy megmerevedik az adott közösség történelme, egy sosem létezett dicsőséges múltba záródik, a sérelmek elefántcsonttornyába, hogy az áldozat és a tettes soha ki nem békítő szempontjából vizsgálja a történelmet.
