Századok – 2014
KRÓNIKA - Guth Réka - Péterffy Gergely: Magyar történettudomány kultúrnemzeti alapokon, határokon túl és határokon innen, 1920-2013. Beszámoló az MTA BTK Tudománytörténeti és az Európa-történeti Témacsoport 2013. november 21-én megrendezett műhelykonferenciájáról I/271
280 KRÓNIKA Ebből a szempontból kellene átgondolni a délvidéki magyarság történetírását is -folytatta az előadó. Tapasztalata szerint a délvidéki magyar történészek számára adott intézményi háttér szűkös, többségükben civil alapítványokat jelent. A múlt sérelmein felülemelkedő, integráló történetírás érdekében szükséges az intézményi hálózat erősítése és tudományos fokozatú történészek támogatása. Nélkülözhetetlen a szakmai kapcsolatok erősítése a szerb történészekkel, a hídépítés egymás felé, ugyanis a másik fél munkáinak negligálása hosszú távon nem vezet eredményre. Pejin Attila, a zentai Thurzó Lajos Művelődési-Oktatási Központ múzeumvezetője A vajdasági zsidók a szerb és magyar történetelemzés ütközőpontjában 1920 után címmel először a zsidóság magyar történetírásban való jelenlétét boncolgatta, kitekintéssel a vajdasági zsidóságra. Nézete szerint Trianon után az új hatalom a zsidóságnak a magyaroktól való leválasztására törekedett, ezért felekezet helyett nemzetiségként kezelte őket. Budapest ugyanakkor a nemzetiségek elvesztésével már nem szorult rá a zsidóság felhasználására asszimilációs törekvéseihez, ennek ellenére az anyaországi és határon túli zsidóság között megmaradtak a kapcsolatok. Példaként említette, hogy az 1929-es magyar zsidó lexikon, valamint az I. világháborús hadviselt zsidók aranyalbumának összeállításába is bevonták vajdasági hittestvéreiket. Sem a szerb, sem a magyar, sem a II. világháború utáni jugoszláv történetírás nem foglalkozott a délvidéki zsidók történetével, csak egy halvány kísérlet történt a budapesti rabbi képzőben, ám a rendszerváltásig komoly tudományos munka nem született. A közöny falán az MTA Judaisztikai Kutatócsoport felállítása ütött először rést, amely nem csak a magyarországi, hanem a határon túli zsidósággal is foglalkoztak. A délszláv háborúk utáni közhangulat kedvező körülményt nyújtott az olyan „semleges” témával való kutatáshoz, mint a szerbiai zsidóság, így születhetett meg 1997-ben Nebojsa Popovic munkája, az 1918-41 közötti szerbiai zsidóságról. Hosszú szünet után 2008-ban adták ki Milan Koljamin művét, amely a Jugoszláv Királyság zsidóságát és antiszemitizmusát mutatta be. Pejin Attila szerint még mindig rengeteg „fehér folt” van a vajdasági zsidóság történetében, ráadásul a szerb történettudomány vonakodva hajlandó szembenézni a II. világháború alatt elkövetett népirtásokkal, azokat a megszállók terhére írja. A konferenciát Bíró László, az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa előadása zárta A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége állásfoglalásai a történelemről címmel. Előadásában kifejtette, hogy még a háború befejezése előtt meghirdették a partizánok a népek egyenlőségének és barátságának elvét, amit később az alkotmányban is rögzítettek. A JKP állásfoglalása szerint addig csak a kiváltságos, elnyomó osztályok írtak történelmet, ami torz képet adott a múltról, ezért új történelemszemléletre volt szükség, hogy a munkásmozgalom és a parasztfelkelések tanulmányozásával leránthassák a leplet a polgári történetírásról. Jugoszlávia létrejöttét szükségszerűnek tartotta, de az új korszakot a JKP vezette Jugoszlávia hozta el. A fenti előzmények után érthető, hogy a jugoszláv népek összefogásáról készült publikációk különösen kedvesek voltak a hatalom számára, ezzel szemben a nemzetiségi ellentétekkel és a szerb királyi di
