Századok – 2014

TÖRTÉNETI IRODALOM - Varga Zsuzsanna: Szabó István életútja Nádudvartól Nádudvarig. Szerk.: Romsics Ignác. Osiris Kiadó, 2012. 208 o. [ismertetés] I/260

leg én szorgalmaztam. Ügy gondoltam, hogy a különböző alkalmakkor adott hosszabb-rövidebb korábbi interjúi, melyeket részben ismertem, együttesen sem pótolhatják a visszatekintésnek azt a részletesebb és strukturáltabb változatát, amit egy életútinterjú jelent. Az olvasó lényegében ennek a többrészes életútinteijúnak a szerkesztett, stilizált s így végül önéletrajzzá, illetve visszaemlékezéssé alakult változatát tartja kezében.” (199.)

Az 1924-ben, a Hortobágy-melléki Nádudvaron született Szabó István visszaemlékezéseinek első néhány fejezete tulajdonképpen párhuzamos történet Csonka Mihályéval. Azzal a különbséggel, hogy a nádudvari társadalom összetételéből adódóan a nincstelen, illetve kisbirtokos falusi rétegek életébe is betekintést nyerhet az olvasó. A két életút 1949 után, a kollektivizálás következtében válik el. Ezt az időszakot jól jellemzi Rákosi híres korabeli mondása: kényszeríteni kell a parasztot, hogy többet áldozzon a szocializmus építéséért. Közismert, hogy az erőltetett iparfejlesztést célzó sztálini minta értelmében a mezőgazdaság „belső gyarmattá” vált. A beszolgáltatási és adórendszeren keresztül intenzív jövedelemkivonás folyt az ágazatból, s ezzel egyidejűleg szintén szovjet mintára megindult a kuláknak bélyegzett jómódú birtokos parasztság, a falusi elit felszámolása. Az egyre súlyosbodó terhek közepette sok parasztcsalád került kényszerű választás elé: ipar vagy a termelőszövetkezet. Szabó István nem az ipart választotta, hanem 1951-ben belépett a Vörös Csillag Tsz-be. A kulákként megbélyegzett, valójában a kétkezi munkától még el nem szakadt parasztpolgár típusát megtestesítő Csonka Mihály számára sem egyik, sem másik lehetőség nem jöhetett szóba. Az ipari munkavállaláshoz már túl öreg volt, a tsz-nek viszont kulák nem lehetett tagja. A falusi osztályharc jegyében éppen ezt a gazdálkodói öntudattal és önálló egzisztenciával rendelkező maga-ura paraszti réteget akarták eltüntetni a falusi társadalomból. Ennek érdekében igen széles eszköztárat alkalmaztak, aminek eredményeként néhány év alatt több tízezer kulákgazdaság szűnt meg. Az így kieső jelentős árumennyiséget először a közép- és kisparasztságtól próbálta kipréselni a kommunista párt. Kevéssé közismert, hogy amikor a kisebb parasztgazdaságok teljesítőképessége is csökkent, akkor az újonnan szervezett termelőszövetkezeti csoportokra került a sor. A sztálini kolhoz-modellből importált ún. maradék-elv révén az állami érdekek érvényesülése megelőzte a tagságét, ami annyit jelentet, hogy a tsz bevételeiből először az állami kötelezettségeket (adó, beszolgáltatás, hitel-törlesztés) kellett teljesíteni, s a tagságnak csak abból lehetett osztani, ami ezek után megmaradt. Ráadásul a kolhoz-minta szerint a tagság évente csak egyszer, a zárszámadáskor jutott jövedelemhez, aminek színvonalát egyáltalán nem lehetett előre tervezni az állami elvonás miatt. Ezzel még a szegényparasztság azon rétegeit is maga ellen fordította a hatalom, amelyek cselédként, vagy éppen summásként, részes aratóként hozzászoktak ahhoz, hogy egy nagyüzem bérmunkásaként dolgozzanak, de ahhoz már nem, hogy ilyen kiszámíthatatlan bérezésben részesüljenek.

Nem volt könnyű helyzetben tehát Szabó István, amikor 1952-ben, huszonnyolc évesen megválasztották tsz-elnökékké. A zsámbéki tsz-elnökképző akadémián fontos tudnivalókkal vértezték fel a szocialista mezőgazdaságról, de azt már saját kútfőből kellett kitalálnia, hogyan lehet a magyar viszonyoktól idegen kolhoz-formát működőképessé tenni. A fő gondot náluk is a munkafegyelem jelentette. 1952/53 fordulójára már olyan katasztrofális helyzet alakult ki, hogy kénytelenek voltak feleleveníteni egy a hivatalos ideológia által elmaradott, feudális módszernek tartott, ámde annál hatékonyabb munkadíjazási formát, a részes művelést. így emlékezett erre vissza Szabó István: „A hatékonyság mérésére és növelésére alkalmatlan, merev munkaegységrendszer problémái indítottak bennünket arra, hogy finomítsunk ösztönzőinken. 1953 elején, tehát még Nagy Imre kormányalakítása előtt bevezettük a részesművelést. Az ötlet Kacsó Sándoré volt, de a járási és megyei pártszerveknél nekem kellett tartani a hátam érte. Mit jelentett ez? Tulajdonképpen semmi igazán újat, inkább a régi részesművelés felelevenítését az új körülmények között. Vegyük például a kukorica művelését. Addig brigádok kapálták a táblákat anélkül, hogy a kapálás minőségét akár egyedenként, akár brigádonként bárki számba vette volna. Az új rendszerben a téesz gondoskodott a szántásról és a vetésről, majd a kapálást és a behordást az egyes családok vagy rokonsági csoportok végezték az általuk igényelt és kapott területen. Akkor és annyiszor kapáltak, amikor és ahányszor akartak. Viszont bármilyen volt a termés, annak 20 százaléka illette őket a munkaegységen felül. Addig csak akkor fogtak a kapáláshoz, ha az utolsó, a leglustább brigádtag is feltűnt a láthatáron. Mostantól napfelkeltétől a mezőn voltak, és senkire sem vártak. Amennyire lehetett, más növények esetében is ezt a módszert alkalmaztuk. Cukorrépából például 10 százalék volt a részesedés, a lucernát harmadába, a füvet felébe kaszálhatták. Ez a módszer nem csak a pártbizottságnak nem tetszett; eleinte a parasztok is bizalmatlanul fogadták. Hitték is, meg nem is, hogy jövedelmük egy része közvetlenül a munkájuk minőségétől függ. [...] Az első

TÖRTÉNETI IRODALOM 261