Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Bartha Eszter: Barna Ildikó-Pető Andrea: A politikai igazságszolgáltatás a II. világháború utáni Budapesten. Budapest, Gondolat, 2012. 140 o. [ismertetés] I/249
lentőséget kell tulajdonítanunk a statisztikai nyilvántartásokon alapuló becsléseknek, következtetéseknek. Mindez nem csökkenti a szerző sokéves kutatómunkájának maradandó értékét. Szabó A. Ferenc TÖRTÉNETI IRODALOM 249 Barna Ildikó - Pető Andrea A POLITIKAI IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS A EL VILÁGHÁBORÚ UTÁNI BUDAPESTEN Budapest, Gondolat, 2012. 140 o. A neves gender-kutató történész és szerzőtársa, Barna Ildikó könyve két szempontból is merész kísérlet: egyfelől tartalmilag, másfelől pedig módszertanilag. Tartalmilag azért, mert a népbíróságok működése ma is (vagy ma még inkább) a 20. századi magyar történelem és kollektív emlékezet vitás és sokat vitatott kérdései közé tartozik, hiszen, ahogyan a szerzők írják, tanúként, résztvevőként, vagy vádlottként szinte a magyar népesség egytizede került közvetlen kapcsolatba a népbíróságokkal. Módszertanilag pedig azért, mert a kötet interdiszciplináris megközelítésre törekszik és kvantitatív módszerekkel vizsgálja meg a budapesti népbíróságok működését - ami önmagában perspektivikus, hiszen megbízható és általánosítható eredményekkel gazdagítja a szakirodalmat. Emellett olyan kérdéseket vizsgál, amelyek feltétlenül hiánypótlónak számítanak a létező irodalomban: elsősorban a társadalmi nemek szerepét a bíróságokon, de arra a kérdésre is válaszolni próbál a kvantitatív eredmények segítségével, hogy milyen hatással lehetett a népbírósági igazságszolgáltatás a háború utáni zsidó identitás alakulására. A kötetet történetileg és módszertanilag csak dicsérni tudom. Akkurátusán körbejárja a népbíróságok jogtörténetét, a meglehetősen gyakran változó törvénykezési szabályokat és összességében jó áttekintést ad a szakirodalomról, amelyet ügyesen beépít a különböző fejezetekbe. így mintegy élő dialógust alakít ki ezzel a szakirodalommal. A módszertani fejezet pontosan rögzíti a kutatás fázisának egyes lépéseit; számomra meggyőző a rétegzett véletlen mintavétel és az adatrögzítés leírása. Az eredmények súlyát növeli, hogy kvantitatív módszerek segítségével jutottak el a kutatók a kötetben leírt következtetésekhez; így főleg ebben a kényes témában nem vádolhatok elfogultsággal vagy a források önkényes olvasatával. A jelen recenziónak nem célja megismételni a kötet állításait; inkább arra törekszem, hogy a kötetben megfogalmazott állítások kapcsán felvessek néhány vitás kérdést. Az első a budapesti népbírósági akták statisztikai elemzésének azon megerősítése, hogy a posztsoá zsidó identitást nagymértékben befolyásolta az igazságszolgáltatásban való csalódottság; hiszen a hidegháború fokozódásával magát a zsidó szót is kerülni igyekeztek a hatóságok! így lett a háború utáni zsidó identitás reaktív és negatív — miközben egy másik kollektív emlékezetben rögzült a „zsidó bosszú” képe — noha az ilyen perek fele végződött felmentéssel! Jómagam itt arra hívnám fel a figyelmet, hogy a „zsidó bosszú” mentális képe önmagában bűntudatot sugall; hiszen az emberek valamiért állnak bosszút. Hogy mi volt az a valami, azt mindenki tudta, aki, ha nem is vett részt közvetlenül a holokausztban, de zsidó szomszédja elhurcolása után „magához vette” annak egyes értékeit — hiszen éppen azért merte ezt megtenni, mert nem számított a szomszéd visszatérésére! Nem azt állítom, hogy mindenki egyformán volt bűnös — de a szívük mélyén ezek az emberek tudták, hogy bűnösök, és igazolást kellett keresniük embertelen — vagy nagyon is emberi — tettükre. így lesznek a zsidók bűnösök, akik úgymond megrabolták a nem-zsidókat — hiszen hogyan lehet más racionális magyarázatot találni a közönséges tolvajlásra, netán — ahogyan Teleki Pál egy másik kontextusban írja - hullarablásra? Az eltérő kollektív emlékezetnek nincs megoldása, legfeljebb feloldása van. Ezt a folyamatot segítené az a szembenézés, amelyhez a kötet bőven szolgáltat történetileg és statisztikailag megalapozott „muníciót”. Objektiven, szigorú adatok tükrében mutatja be a népbíróságok működését, elemzi a tanúk, a bírók és a vádlottak összetételét. Cáfolja azt a tézist, hogy a szélsőséges jobboldal kizárólag a „csőcseléket” és a férfiakat szólította meg; valójában meglepő a nők relatíve magas aránya a vádlottak és a tanúk (sőt, egyes években a bírák, de nem az ügyvédek!) között. Az is meglepő adat lehet, hogy a vádlottak többsége községekben született — társadalmilag nem véletlen, hogy éppen ez a csoport igyekezett feltörekedni és hasznot húzni a zsidóság tragédiájából. Feltűnő a relatíve magas iskolázottság, ami szintén az előbbi tézist erősíti — vagyis a nyilas szervezetekhez sok feltörekvő férfi és nő csatlakozott. Ez sokat elmond a Horthy-korszakról, ahol ilyen igény volt a mo
