Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Szabó A. Ferenc: Varga Éva Mária: Magyarok szovjet hadifogságban (1941-1956). Az oroszországi levéltári források tükrében. Russzisztikai könyvek XXIII. Russica Pannonicana, Budapest, 2009. 392 o. [ismertetés] I/246
kaiak, nehogy továbbszállítsák őket a Szovjetunióba. A monográfia koncepciójának megfelelően részletesen bemutatja a fogoly munkaerő felhasználását, amit alapvetően jelentős haszonnal járónak tekint. Megállapítja, hogy a legtöbb foglyot, köztük a magyarokat is, elsősorban az Unió középső, nyugati és déli területein dolgoztattak, szemben a közvélekedésben elterjedt „Szibéria-komplexussal”. Ez azzal magyarázható, hogy a háború pusztítása ezeken a területeken volt a legnagyobb, különösen Ukrajnában, ahol a magyarok 72%-a dolgozott. 1947. tavaszán még 211.747 fő volt a magyar foglyok összlétszáma. 70,5%-uk a szovjet népgazdaságban tevékenykedett, 20%-uk belső lágermunkát végzett, 9,3%-uk egyáltalán nem dolgozott (betegek voltak valamint tisztek) (237. old.) A szerző nyomon követi a táborvilág átszervezéseit, az újra és újra megismétlődő átsorolásokat, amelyeknek kétségtelenül a foglyok munkában tartásának meghosszabbítása volt az egyik célja. Beszámol a tisztek fogságának elnyújtásáról, megemlítve, hogy egy német katonatisztnek semmi esélye sem volt a hazatérésre. A kvalifikált munkaerőt nemcsak hasznossági megfontolásból, hanem biztonsági szempontok miatt sem könnyen engedték haza. Az építkezéseken dolgozók esetében, különösen, ha hadi jellegű beruházásokon vettek részt, az volt az indok, hogy elmondhatják otthon, mit és hogyan építettek, s ez egy újabb háborúban káros lehet az Unió biztonságára. Bemutatja a munka a foglyok élelmezését és egészségügyi ellátását. Megállapítva, hogy a korabeli szovjet viszonyoknak megfelelő ellátást kaptak. Viszonylag nagy teret szentel a hadifoglyok antifasiszta átnevelését célzó törekvéseknek, a foglyok szabadidőprogramjainak, s a kötet végén található fotókkal bizonyítja ezek lefolytatását, azt a lehetőséget, amit csekély szabadidejűben a fogva tartottak szellemi szükségleteik kielégítésére fordíthattak. A felvételek nem túlságosan manipuláltak, kikövetkeztethető belőlük a többnyire 4-6 éves fogsággal sújtottak nehéz sorsa. Összegzésében megismétli kutatásai számszerűsíthető eredményeit. Ezek szerint 555-565.000 fő kerülhetett ki a Szovjetunióba, közülük 82.500 fő volt tehát civil, magyar és német. 63.000 hadifogoly az akkori Magyarország visszaszerzett területeiről került ki. Ezekbe a számokba belefoglalja a Budán 1945-ben összeszedett — szerinte — 50.000 főt. A második világháborús magyar részvételi felelősséggel foglalkozó kutatók számára a legértékesebb a Szovjetunióba került hadifoglyok nemzetiségi megoszlásának dokumentálása a kötet 236. oldalán. Az adatok 1947. elejére vonatkoznak. Ekkor az Orosz Föderáció területén dolgozó hadifoglyok 27,1%-a, az Ukrajnában felhasználtak 43, 1%-a, egyes kisebb köztársaságokban 30^0%-a (igaz kisebb abszolút számokról volt szó) magyar volt. A magyarok, katonák és civilek túlnyomó többsége Magyarországon lett fogoly. Ismeretes, hogy Románia részvételének intenzitása a tengelyhatalmak oldalán 1944. augusztusáig jóval nagyobb volt Magyarországénál. A sikeres frontváltás nyomán azonban a román emberanyag javarésze „megúszta” a hadifogságot. Az 1944. évi tétovázás a magyar vezetők részéről, amitől természetesen nem választható el a németek fokozott „odafigyelése” szövetségesük szándékaira, magyar százezrek tragédiáját hozta magával és jelentős mértékben megemelte az ország háborús veszteségének mértékét. Elgondolkoztató ezeket az adatokat összevetni a könyv bevezetőjében közölt, alapvetően orosz forrásokból származó második világháborús adatokkal. Ezek szerint a Szovjetunió összesen 4,37 millió hadifoglyot ejtett. (19. old.) Az NKVD adatai szerint 3 millió 486 ezer főt regisztráltak a hátországi táborokban. Ha ezt az adatot összehasonlítjuk a szerző fent idézett adataival, megállapítható, hogy a foglyok legalább 15%-a magyar nemzetiségű volt. Abban az esetben azonban, ha Stark Tamás vagy Menczer Gusztáv adatai lennének pontosabbak, akár a fogságba ejtettek 20%-a is magyar lehetett. Tehát a magyar foglyok létszáma magasan meghaladja a magyar háborús részvétel arányait. Mi lehet a magyarázat? A maximálisan mozgósítható magyar haderő harcbavetése 1944-45-ben, az 1944. március 19-i német megszállás nyomán? A tervszerű fogolyszedés a kényszermunkásigény kielégítésére? A magyar lakosság azonos megítélése a németekével? További kutatások szükségesek a kérdések megválaszolására, akárcsak a Szovjetunió második világháborús emberveszteségeinek meghatározására. Az utóbbiról a szerző 27 milliós adatot közöl, miközben megjegyzi, hogy az Unió lakosságából a németek 5,7 milliót vetettek fogságba, akiknek 57%-a, 3,3 millió halt meg a háború végére. (18-19. old.) Varga Éva Mária kihangsúlyozza, hogy ezzel szemben a szovjet fogságba esett külföldi hadifoglyoknak „csak” 15-16%-a halt meg. A második világháborús szovjet katonai veszteség Gosztonyi Péter szerint 8.668.500 halott volt. (A Vörös Hadsereg, Európa Könyvkiadó, 1993. 353. old.) Tekinthetjük-e a további 20 millió áldozatot közvetlen háborús veszteségnek? Vagy inkább arról van szó, hogy a háborús veszteségek — köztük a hadifogoly veszteségek — valódi adatainak meghatározásakor a kaotikus körülmények között, többféle szempont szerint vezetett nyilvántartások, „forrásbázisok” mellett továbbra is nagy je-248 TÖRTÉNETI IRODALOM