Századok – 2014

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szabó A. Ferenc: Varga Éva Mária: Magyarok szovjet hadifogságban (1941-1956). Az oroszországi levéltári források tükrében. Russzisztikai könyvek XXIII. Russica Pannonicana, Budapest, 2009. 392 o. [ismertetés] I/246

nem előzmények nélküli kutatási eredményeit (Főszerkesztője volt a „Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban. Dokumentumok 1941-1953.” 2006-ban megjelent kötetnek), igen nagyra becsüljük, s nélkülözhetetlennek tekintsük a további kutatások alkalmával. A témával való, általában megrendülést hozó szembesülés sem vezetheti el a kutatót a számszerűsíthető adatok megkérdőjelezéséhez, vagy világnézeti indítékok vezette szubjektivitáshoz. A hadifogolykérdés, éppen a téma háborús, kaotikus körülményei következtében nem vizsgálható becslések, visszakövetkeztetések nélkül. A szerző figyelmeztet, hogy további kutatásokat igényel a hadifoglyok állampolgári minősítésének tisztázása a határváltozások következtében, különösen Románia vonatkozásában, valamint a katonafoglyok és az összes Magyarországról elhurcolt polgári személy arányának és számának megállapítása. Bizonyítja a témában megjelent számos publikációval szemben, hogy el kell választani egymástól a GULAG-kérdést és a hadifogolykérdést. Felvázolja a szovjet hadifogolytábor rendszer, a „Hadifogoly- és Internáltügyi /Fő/parancsnokság” rendszerét és annak működését, amely két alapvető szakaszra, az 1939-1945 és az 1945-1953 közöttire osztható. A hatalmas, túlbürokratizált szervezet anyaga nem kerülhető meg és nem kezelhető úgy, mint hiteltelen forráshalmaz. Az orosz rövidítés szerint GUPVI-nak nevezett szervezet fokozatosan épült ki és behálózta a hatalmas országot, különösen annak újjáépítésre szoruló központi és déli területeit. Az adatgyűjtés és értékelés kikerülhetetlen részét képezte a hadifogolyügy jogi szabályozásának feltárása és a hadifoglyok és az internáltak /!/ bonyolult nyilvántartásának vizsgálata. A munka függelékben közli azoknak a táboroknak a jegyzékét, ahol magyar hadifoglyok is tartózkodtak.

A szerző részletesen ismerteti a szovjetunióbeli hadifogolykérdés német nyelvű feldolgozásait, s az őket bíráló szovjet, majd orosz szakirodalmat, amelyre a rendszerváltozás után már komoly szakmaiság is jellemző. A magyar kutatók közül példamutatónak tekinti Korom Mihály eddigi kutatásait, s korai számadatait is lényegében helytállónak tartja, levéltári kutatásai bebizonyították, hogy becsléseken alapuló adatai lényegében helyeseknek bizonyultak. Korom Mihály 2006-ban, egy kéziratos tanulmányában megismételte 1984-ben kimunkált adatait és a Szovjetunióba kihurcoltak számát 550.000 főben adta meg. Stark Tamás 6-700.000-es számot ad meg 2005-ös tanulmányában (Kisebbségkutatás, 1. sz.). Szerinte legfeljebb egyharmaduk került haza. Ungváry Krisztián adata (2004.) 616.000 fö (56. old.), szerinte az elfogottak halálozási aránya a táborokban 11-23%-os volt. Bognár Zalán PhD. disszertációjában (2007.) és Stark Tamás a Történelmi Szemle 2012. 2. számában kiemelten foglalkozik a civil elfogottak kérdésével. Stark elismeri, hogy a fogolyszedést több szempont is motiválta. Döntőnek a munkaerő szükségletet jelöli meg, s egy újabb magyarországi forráscsoport bevonásával (MÓL XIX-j-1-q Külügyminisztérium, Hadifogoly Osztály iratai) mintegy 100.000 főre teszi az elhurcolt polgári lakosok számát.. A maximális fogoly-adatot Menczer Gusztáv adta meg a GULAG és a GUPVI adatok összegzésével,

760.000 főben. (A Gulág rabtelepei 2007.) Varga Éva Mária kritikus megjegyzései általában jogosak, mivel feltárta a szovjetunióbeli globális adatokat, viszont a kutatás így sem lépett igazán előre, mert csak azok kerülhettek nyilvántartásba, akik eljutottak a táborokba! A fogságba esettek, valamint az átmenő, még külföldi táborokban összegyűjtött foglyok adata jóval magasabb lehetett, s a becslések és a továbbelemzett statisztikai kimutatások révén a kiszállítás közben meghaltakat is számba vették. Továbbra is neuralgikus területe a számsoroknak, a hazatértek arányának és számának, illetve a civilek részesedésének kérdése. A szerző monográfiájának erénye, hogy a szovjet adatok kigyűjtésével csökkentette a becslésekből és közvetett számításokból eredő tévedéseket.

Nagyon értékesek a szerző 1943. februári fogoly-kimutatási adatai, amelyek tükrözik a nemzeti megoszlást is, és döntőek lehetnek a máig legnagyobb magyar katonai veszteségnek tartott doni katasztrófa következményeinek értékelésénél. Ekkor 101.655 német, 38.291 román, 37.679 olasz és 31.299 magyar foglyot írtak össze, a fronttól sokszor 60-80 kilométerre eső gyűjtő- és elosztó állomásokon. 1943 decemberében még élt 3.258 magyar, tehát a halálozási arány még a táborokba eljutottak között is 90%-os volt! (142. old.) Nincs terünk a további bőséges adatsorok ismertetésére. Varga Éva Mária adatai megkerülhetetlenek, továbbelemzésre mindenféleképpen alkalmasak és ezt a munkát el is kell végezni. A magyar emberállomány pusztulásának mértékén ugyanis alapvetően nem változtat, hogy miért kerültek fogságba. Varga kihangsúlyozza, hogy újjáépítés céljából gyűjtöttek össze a hatalmas tömeget, míg mások azt emelik ki, hogy a civil foglyok munkájának hasznosítása, körülményei és haszna nem indokolt ekkora fogolyszedést.

A szerző többször felhívja a figyelmet arra, hogy a Szovjetunió hadifogoly politikáját a szövetséges hatalmak beleegyezésével folytatta. 1945-ben mégis több alkalommal nyugati táborokból hazaküldött fogolytranszportokat védőőrizetben küldtek Magyarországra az angolok és az ameriTÖRTÉNETI IRODALOM 247