Századok – 2014

TÖRTÉNETI IRODALOM - Nóvé Béla: L. Balogh Béni: Küzdelem Erdélyért. A magyar-román viszony és a kisebbségi kérdés 1940-1944 között. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2013. 336 o. [ismertetés] I/239

előtt a téma két hatvanas évekbeli magyarországi monográfusa: Tilkovszky Lóránt, Csatári Dániel s az ő követőik. (Lásd Tilkovszky L.: Revízió és nemzetpolitika Magyarországon, 1938-1941. Bp., 1967, Akadémiai Kiadó, továbbá Csatári D.: Forgószélben. Magyar-román viszony 1940-1945. Bp., 1968, Akadémiai Kiadó. Utóbbi 1974-ben francia fordításban is megjelent Dans la tourmente. Les relations hungaro—roumaines de 1940 á 1945 címmel.) E majd’ fél évszázaddal korábbi munkák fogyatékosságait ugyanakkor L. Balogh józan méltányossággal nem annyira ideologikus premisszáiknak tulajdonítja, hanem nagyobb részt inkább annak, hogy e Kádár-kori elődök a téma elsőrangú román levéltári és más nyelvű külügyi forrásait még nem ismerhették. Ott viszont, ahol e tudatlanságot felelősségáthárítás avagy bűnbakképző igyekezet tetézi, L. Balogh hangsúlyos óvást emel az új kutatások által sok felől igazolt tények s a történeti igazság védelmében. így az 1941 januárjában felállított, kolozsvári és brassói székhelyű német-olasz tiszti bizottságok esetében — Csatárit cáfolva — nyomatékkai kiemeli, hogy azok célja korántsem a román-magyar ellentétek további szítása volt, hanem igenis a feszültségenyhítés, a kisebbségek védelme az Erdélyt megosztó határ mindkét felén; miként az ún. Hencke-Roggeri különbizottság 1942 második felében lezajlott vizsgálatainak is komoly része volt abban, hogy a dél-erdélyi magyarság Mihai Antonescu által még 1942 májusában elrendelt módszeres kiéheztetésének sikerült elejét venni. Mint áttekintésében L. Balogh tárgyilagosan írja: „Minden hiányossága, valamint a kor ideológiai kötöttségeivel és a román külügyi forrásanyag feldolgozásának kényszerű hiányával is magyarázható szemléleti korlátái ellenére Csatári munkája hosszú ideig a téma legátfogóbb feldolgozásának számított. ” A szerző készséggel emeli ki a korábbi és a kortárs román történészek pozitív hozzájárulásait is a téma irodalmához. így például Aurica Simion tárgyilagos és adatgazdag monográfiáit, Vasile Pu§ca§nak a német-olasz bizottságokkal kapcsolatos dokumentumközléseit, Cornel Grad könyvét a második bécsi döntésről, vagy Ottmar Tra§ca — az újabb magyar szakirodalmat is jól ismerő, elfogulatlan — tanulmányait.

A négy év krónikáját voltaképp három nagy fejezetbe sűríti: előbb az 1940. őszi román-magyar viszonyt és a kölcsönösen retorzív kisebbségpolitika kialakulását jellemzi, majd „Holtponton” címmel a diplomáciai — és kis híján fegyveres — közelharc további két esztendejét, végül „Fordított versengés” címmel az ádázul rivalizáló szövetségesek 1943-44-es béketapogatózásait és kudarcos közeledési kísérleteit összegzi. L. Balogh a téma minden fontosabb momentumára kitér — így a második bécsi döntés ellentmondásos észak- és dél-erdélyi, magyarországi és regáti fogadtatására, a döntés végrehajtására, az incidensekre, megtorlásokra, a katonai közigazgatás alatti nemzetiségi sérelmekre, a német-olasz tiszti bizottságok vizsgálatára, a jegyzékváltásokra és a követek „bojkottjára”, stb —, ám a részletek mélyebb, elemző bemutatását gyakran csak forrásutalásokkal vagy a legújabb szakmunkák hivatkozásával igyekszik pótolni. Ezzel szemben bőséggel kárpótolja az olvasót, hogy könyvének vannak kifejezetten színes és élvezetes epizódjai, melyekben jellemek, helyzetek — sőt helyzetkomikumok! — során át avat be a román, magyar, német, olasz diplomácia kulisszatitkaiba, a kölcsönös áltatások, blöffok, erőfitogtatások és meghátrálások világába.

E régóta hiányzó diplomáciatörténeti összegzésben a szerző jó arányérzékkel megírt tárgyszerű narratívája egy sor fontos ponton egészíti ki vagy revideálja elődei munkáit némely momentum vagy korabeli szereplő megítélésében. A sokféle tárgyi és filológiai korrekción túl L. Balogh könyvében olykor újraértelmező, koncepcionális hangsúlyok is felbukkannak. így visszatérőleg az a tény, hogy Bukarest a második bécsi döntés érvényét voltaképp már 1940 őszén megkérdőjelezte, a magyar félre hárítván az elakadt kétoldalú tárgyalások kudarcának minden felelősséget, majd 1941. szeptember 15-én — mindenekelőtt Mihai Antonescu miniszterelnök-helyettes makacsul konfrontativ, becsvágyó buzgalma folytán — a döntést egy jegyzékben formálisan is felmondta, még ha azt Berlin és Róma nem is volt hajlandó át- és tudomásul venni. Ennél is jellemzőbb az a bizarr körülmény, hogy ezen elfektetett, ám a román revíziós törekvéseket mindennél hívebben tükröző annuláló jegyzékről a budai várban majd’ két éven át mit sem tudtak a magyar kormány és diplomáciai kar vezetői. Egészen 1943 nyaráig, Bánffy Miklós konspirált és példásan kudarcos bukaresti útjáig, amikor is arra román tárgyalófele: Gheorghe Mironescu ex-miniszterelnök és külügyminiszter egy elszólásából mintegy véletlenül fény derült. (Alighanem ez volt a Bánffy-misszió egyetlen konkrét, bár lesújtó „eredménye”.)

A monográfia a dél-erdélyi magyar és az észak-erdélyi román kisebbség sorsa alakulását, számos új kutatásra hivatkozva, esetek során át akkurátusán dokumentálja. Ugyanakkor csak sajnálni lehet, hogy a szerző tematikus önkorlátozása miatt e főként diplomáciatörténeti munka lapjain kevés szó esik a megosztott Erdély más — nem magyar és nem román — etnikumairól.

242 TÖRTÉNETI IRODALOM