Századok – 2014

TÖRTÉNETI IRODALOM - Nóvé Béla: L. Balogh Béni: Küzdelem Erdélyért. A magyar-román viszony és a kisebbségi kérdés 1940-1944 között. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2013. 336 o. [ismertetés] I/239

új forrást készek feltárni, közzétenni, majd azok tanulságait a szakmai műhelyvitákon és konferenciákon bátran megvitatni román, szlovák, szerb kollégáikkal. Elvégre a tudomány — és kivált a diplomáciatörténet! — nem ismerhet nyelvi határokat, ha pedig megreked saját „nemzeti” diskurzusa karanténjában, ezzel egy sor fontos tény és értelmezés megismerésének esélyétől fosztja meg magát, amint az L. Balogh és társai számos elődjével történt egész a közelmúltig. Ha tehát azt kérdezi valaki, mi is e diplomáciatörténeti munka fő hozadéka, azt felelem: végre akadt egy elszánt kutató, aki gonddal „egybeolvasta” s elemzőn együtt ismerteti a román és a magyar archívumok idevágó anyagát, akárcsak a román-, magyar- és más nyelvű diplomáciai okmánytárakét, a magyar és külföldi szakirodalomét, a korabeli sajtóét, vagy éppen az egykori szereplők magyarul, románul, németül, angolul és franciául publikált emlékiratait. Akad persze más érdem is: a monográfus kiforrott íráskészsége (mely ritka erény lett újra!), ténytisztelete és szigorú forráskritikája, kellő judíciuma, empátiája, sőt meg-megcsillanó diszkrét humora is. Ez utóbbi, valljuk meg, olykor nagyon is elkel e négy éven át tartó „idegháború” baljós fordulatait citálva: a rémhírek, atrocitások, nyilatkozatháborúk, a kölcsönös retorziók, internálások és kiutasítások nyomasztó sűrűjében.

Az efféle izgalmas, sokban máig vitatott témáról írott monográfiát a szakember rendre a historiográfia, a kötet végi összegzés, netán a névmutató felütésével kezdi, mások egy-egy kulcs-epizódnál mindjárt az esemény-rekonstrukció sűrűjébe vetik magukat, majd rákléptekkel és bakugrásokkal haladnak előre, hátra az őket leginkább érdeklő szereplők, események összefüggésrendjében. L. Balogh, mondhatni, mindkét olvasó-típust „megtréfálja” azzal, hogy szerzőként maga él a(z idő-)rendhagyó kiemeléssel. Könyve elő- és utószavában ugyanis, korszakidéző keretjátékként, két román állami ünnepség pillanatképeit villantja fel, ezzel is bizonyságát adva, hogy nem csak a teljes vértezetű filológiai forrásfeltárás mestere (több mint 300 oldalas művét közel 1200 jegyzet és majd 20 oldalnyi forrás- és irodalomjegyzék egészíti ki!), hanem a jelképértékű, frappáns jelenetezésnek is. Az első esemény helyszíne és dátuma: Bukarest, az 1942. május 10-ei királyi ünnep, a másodiké: Kolozsvár főtere 1945. május 13-án. Mindkettő az ifjú román király, I. Mihály jelenlétében zajlik, ám e jeles napok vezérszónoka mégsem ő, hanem a „conducator” Ion Antonescu, majd három rettentő háborús év múltával: Petru Groza, frissen kinevezett román kormányfő volt. (Nota bene, archív fotóik, híradófelvételeik a világhálón is könnyen elérhetők - többnyire korabeli román, magyar, német, francia vagy angol kommentárjaikkal!)

Vajon miért épp ezt a két jelenetet vélte a szerző leginkább alkalmas mementónak? Hiszen választhatott volna annyi mást is: a bécsi döntés aláírása előtti, utáni pillanatokat, a magyar honvédség észak-erdélyi bevonulását, majd a ’44 őszi összeomlást, Hitler és Mussolini tárgyalásait Antonescuval, Telekivel és Csákyval, netán a titkos román, magyar kiugrási tárgyalások jeleneteit ■— a választék már-már kifogyhatatlan, s lám, ő mégis e két román állami ünnepet vélte érdemesnek megidézni. Ugyan miért? Nos, alighanem beszédes hasonlóságuk és különbségeik okán — és persze az egymással feleselő múltfelfogások, jövőképek, az Erdély sorsát illető kétségek, remények érzékeltetésére. Mindehhez a szerző nem csak az ünnepi szónoklatokból idéz — Antonescu nagyromán fajvédő fenyegetőzését, majd Groza „Péter” román-magyar megbékélést hirdető szavait —, hanem a háttérben felvillantja az egymást váltó totalitárius diktatúrák nyomasztó korfordulóit, mi több, a két állami protokollünnep nemhivatalos kísérőjelenségeit is: az észak-erdélyi román menekültek lármás revizonista tüntetéseit, nyomukban egy diplomáciai jegyzékváltással; vagy Ghibu kolozsvári professzor előadását, melyben Grozával élesen szembeszállva a hírhedten nacionalista tudós a román-magyar együttélés ezer év történelme által „bizonyított” képtelenségét taglalja.

Számos tanulságot kínál az alapos historiográfiai áttekintés is, amely egyrészt megerősíti, hogy az elmúlt bő két évtizedben valóban impozáns áttörés ment végbe a téma hazai irodalmában, másrészt gondosan nyomon követi az előítéletek, torzítások és ideologikus prekoncepciók makacs továbbélését is.

Benne a szerző korszakról korszakra haladva sorra egybeveti a párhuzamokat és ellentéteket, a román és a magyar történetírás, továbbá az ezektől olykor alig elválasztható propaganda megannyi váddal, önigazolással teli „vezérszólamainak” szinkron- és aszinkron-mozgásait. Ez utóbbiak egyik legfontosabb, máig reveláns példája az a szerzői kiemelés, amely szerint: „A hatvanas évektől Romániában kezdetét vette a nacionalista historiográfiai hagyomány és a marxista referenciarendszer sajátos összegyúrása, Magyarországon viszont — az 1956-os forradalom nemzeti-függetlenségi jellegére válaszul — éppen ellenkezőleg »a nacionalista szemlélet maradványai« eltávolításának útjára léptek. ” Hogy kik, afelől a szerzői áttekintés sem hagy kétséget: mindenekTÖRTÉNETI IRODALOM 241