Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Nóvé Béla: L. Balogh Béni: Küzdelem Erdélyért. A magyar-román viszony és a kisebbségi kérdés 1940-1944 között. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2013. 336 o. [ismertetés] I/239
román kiugrás közötti négy sorsdöntő évben. Mint előszavában kiemeli: „A kötet, amelyet az olvasó kezében tart, műfaját tekintve diplomáciatörténeti mű. A fő hangsúly a kétoldalú viszony alakulásán, a „hagyományosnak” számító politikai-diplomáciai aspektusok elemzésén van, a kisebbségi kérdést ennek függvényeként tárgyalom. ” A „függvény” persze — s ezt munkájában a szerző sem győzi hangoztatni — alkalmasint nagyobb súlyú és távlatosabb jelentőségű, mint a szűkén vett román-magyar diplomáciai párharc, melynek legfőbb tétje kezdettől a „revízió revíziója”, a mindkét részről csak kényszerű, időleges alkunak tekintett 1940. augusztus 30-ai bécsi döntés meghaladása volt. Vajon miféle fordulatok és stratégiaváltások, világméretű és térségbeli erőeltolódások nyomán dőlt el e súlyos csapdahelyzet sorsa, ez a milliók életét érintő kis- és nagyhatalmi „túszdráma”, amelyben a lokális kisebbségek — a dél-erdélyi magyarság, az észak-erdélyi románság, majd a háború végére mind jobban a zsidók és a németek is! — csak kizárólagosságra törő, ádáz hatalmi ambíciók eszközei és áldozatai lehettek, s amelyen a triumfáló náci, majd szovjet diktatúrát leszámítva, végül is egy nép vagy népcsoport sem nyerhetett semmit - legkevésbé élhető életet, szabadságot, tulajdon- és személyi biztonságot? Mielőtt a Küzdelem Erdélyért tanulságait számbavéve e kérdésre érdemben felelnénk, hadd tegyünk egy rövid tudománytörténeti kitérőt. Erdély 20. századi sorsfordulóit (Trianon, a „kis magyar világ”, Maros-Magyar Autonóm Tartomány, 1989, etc.) kitüntetett figyelem övezi ma is, határon innen és túl egyaránt. Az már kevésbé örvendetes, hogy e nem szűnő érdeklődést tisztes szaktörténeti munkák és korszerű tankönyvek helyett továbbra is inkább a demagóg politikai és sajtókampányok, kétes és avítt regényszerzők nacionalista sérelmi logikája táplálja, holott a fenti témák forrásfeltárásában és értékelésében — legalábbis a határ innenső felén — immár jó ideje bátor és termékeny szakmai önrevíziónak lehetünk tanúi. Az erdélyi tárgyú történeti munkák és a magyar kisebbségkutatás eltelt negyed századát kétségkívül látványos fejlődés jellemzi mind szellemében, mind mérhető teljesítményeiben, amit mára egy sor beérő alapkutatás, dokumentáció és összegző munka is tanúsít - köztük L. Balogh Béni számos tanulmánya, korábbi és e mostani monográfiája. (Fontos előzményként itt kíván említést, hogy a szerző jó tíz éve önálló kötetet publikált a második bécsi döntésről s annak előzményeiről, ami nemrég angolul is megjelent: lásd: L. Balogh B.: A magyar-román kapcsolatok 1939-1940-ben és a második bécsi döntés. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Kiadó, továbbá: B. L. Balogh: The Second Vienna Award and the Hungarian-Romanian Relations 1940-1944. Boulder, CO: Social Science Monographs, 2011.) A kezdetek még 1985-ig nyúlnak vissza, amikor Juhász Gyula irányításával az Országos Széchényi Könyvtárban megalakult a Magyarságkutató Intézet, amely a rendszerváltás küszöbén számos ifjú tehetségnek kínált kiugrási esélyt, akik közül mára többen iskolateremtő tudósok lettek (mint a történész Romsics Ignác, az L. Balogh könyvéhez alapul szolgáló doktori disszertáció konzulense). Az 1992-ben megszűnt Magyarságkutató helyébe a Teleki László Alapítvány Közép-Európa Intézete lépett, amely bő másfél évtizedre a Kárpát-medencei magyarságkutatás elsőszámú bázisa és koordinálója lett egy sor fontos kutatóprogrammmal, forráskiadvánnyal és konferenciával. 1998-ban egy kormánydöntés ugyan ezt felszámolta, ám programjait — és részben munkatársait — az MTA ekkor tájt alakult Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézete vette át. Legalább ilyen korszakos, új fejlemény azonban, hogy 1990 után javarészt ambiciózus fiatalok kezdeményezésére a határon túl is független kisebbségkutató műhelyek egész hálózata jött létre. A kelet-európai rendszerváltások után látványos fejlődésnek indultak a felsőoktatási intézmények műhelyei és háttérintézetei is Komáromban és Beregszászon, Kolozsvárott és Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Újvidéken, s ha nem is mindjárt sarkig tárt kapukkal, sorra megnyíltak a határon túli levéltárak is. A szomszédos hét államban ma mintegy ezer magyarul publikáló, tudományos kutató dolgozik, akik jelentős részben 1989 után doktoráltak, és szoros kapcsolatot tartanak a magyarországi egyetemekkel, szakmai fórumokkal is. Mindent egybevetve a kisebbségkutatás számos ágában — történelem, néprajz, politilógia, gazdaság- és jogtörténet, szociológia, nyelvészet, demográfia, etc. — mára felnőtt egy sokban új szellemű nemzedék, amely miközben szorgosan pótolni igyekszik a „botrányos” 20. század sokféle adósságát, többé nem csak az elszenvedett kollektív traumákra összpontosít, hanem a kisebbségek túlélő stratégiáira, az anyaországhoz és más etnikumokhoz fűződő kapcsolatára, és nem kevésbé izgatják a jelen nyelvi, tudati és kulturális változásai, a mobilitás és migráció trendjei vagy a különböző autonómiatörekvések is. Ha van továbblépés az interetnikus — román-magyar, szlovák-magyar, szerb-magyar, etc — tudományos párbeszédben, az főként e mára beérkező, középnemzedékbeli, nem kis részt határon túli vagy onnan érkező kutatók érdeme, akik sok éves szorgos munkával megannyi elsőrangú 240 TÖRTÉNETI IRODALOM
