Századok – 2014

TÖRTÉNETI IRODALOM - Vonyó József: Gyurgyák János: Magyar fajvédők. Eszmetörténeti tanulmány. Osiris, Budapest, 2012. 272 o. [ismertetés] I/235

A könyv szerkezete világos és logikus. A kutatói kérdés pontos megfogalmazása az előszóban, illetve a bevezetés négy alfejezete — a fogalmi keretek tisztázása (Faj, etnikum, nemzet), a téma szakirodaimának vázlatos áttekintése (Historiográfia), a gyökerek legfontosabb szálainak bemutatása (Előzmények) és „A fajvédő sajtó” rendszerező áttekintése — a később kifejtett részletek értelmezésében segíti az olvasót. E funkcióját még inkább betöltötte volna a fejezet, ha egy újabb alfejezetben röviden áttekinti a szerző azokat a politikai szervezeteket, mozgalmakat, melyekhez a feldolgozásban szereplő személyek — hosszabb vagy rövidebb ideig — kapcsolódtak, illetve amelyekben jelentős szerepet játszottak. Ennek ismeretében az olvasó pontosabban értelmezhetné az egyes fajvédők közötti azonosságokat és eltéréseket, illetve az ideológia és a „mozgalom” közötti, esetenként ellentmondásos viszonyt.

A magyar fajvédelem legfőbb képviselőinek megválasztása helyes, tárgyalásuk sorrendje indokolt. Szabó Dezső, Bangha Béla, Méhely Lajos, Gömbös Gyula, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Lendvai István, Milotay István, Héjjas Iván, Prónay Pál „és a többiek” valóban az irányzat legfontosabb árnyalatait képviselik. Utóbbiak nem gondolati tartalmakkal, hanem aktív cselekedeteikkel. Hiányérzetet legfeljebb Eckhardt Tibor kihagyása kelthet, aki az 1920-as években cikkeivel, beszédeivel és a Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Párt programja egy részének megfogalmazásával fontos szerepet játszott a fajvédő nézetek formálásában. Nem mellesleg a legpregnánsabban jelenítette meg az agrárérdekek védelmének szerepét a fajvédők eszmerendszerében. Na csak az 1920-as években. Azzal is, hogy a Fajvédő Párt felbomlása után a Független Kisgazdapárt tagja, majd vezére lett - magát változatlanul fajvédőnek tartva. E felvetés indokolt voltát az is bizonyítja, hogy Gyurgyák gyakran emlegeti Eckhardt nevét, illetve szerepét főként Gömbös és Zsilinszky portréjában, s a hiányt maga is elismeri az előszóban.

Tekintettel a könyv „műfajára” (Eszmetörténeti tanulmány) indokolt, hogy a szerző nemcsak a politikatörténetben ide sorolt politikusi csoport tagjait (Gömbös, Bajcsy-Zsilinszky, Lendvai) és a velük szorosan együttműködőket (Méhely, Milotay), hanem a velük szemben távolságot tartó, ám a meghatározó tartalmi elemek tekintetében azonos vagy rokon nézeteket valló Szabó Dezső és Bangha Béla eszmerendszerét is e kötetben veszi górcső alá. Ez a fajvédelem fogalmának kiterjesztett használatára utal, ami esetenként ellentmondásos megfogalmazásokat is eredményezett. Mivel egyszerre jelöli a szerző által politikai nézetei alapján a magyar fajvédelem képviselői közé sorolt valamennyi személyt és — a szakirodalom eddigi szóhasználatának megfelelően — a fajvédő mozgalom tagjait. Ez eredményezi egyes esetekben, főként Szabó Dezső és Bangha kapcsán, hogy őket hol fajvédőknek nevezi Gyurgyák, hol pedig olyan személyekként említi őket, akik a „fajvédőktől eltérően” nyilatkoznak.

Külön kell szólni „A végrehajtók és mozgalmárok: Héjjas Iván, Prónay Pál és a többiek” című fejezetről, mely véleményem szerint ellentmondásosan, mondhatni szervetlenül kapcsolódik az előzőekhez. Nem lenne így, ha a „végrehajtók és mozgalmárok” nézeteinek és tevékenységének áttekintésére, a többiekével történő összehasonlítására szorítkozna, de két momentum miatt „kilóg a sorból”. Egyrészt itt olyan egyesületek és akciók bemutatására került sor, melyek az előző portrékban ismertetett politikai, szellemi pályák keretéül is szolgáltak, ezért indokolt lett volna azok előtt tárgyalni őket. (Ez is a bevezetőből hiányolt áttekintés megírását indokolta volna.) Másrészt a „Cselekedjünk! Fajvédelmi útmutató” — egyébként fontos és korrekt — ismertetésének és értékelésének is másutt lenne a helye, mert azt nem a „végrehajtók” fogalmazták. Keletkezéséről ugyan semmit sem tudunk (nem véletlen, hogy Gyurgyák sem utal rá), a szöveg tartalma és megfogalmazása azonban árulkodó, mert koncepcionálisan és egyes részleteiben is egyértelműen utal a fajvédők legfontosabb alakjai — mindenekelőtt Zsilinszky, Gömbös és Eckhardt, részben Méhely — nézeteire, szövegeire. Ebben a fejezetben inkább azt kellett volna vizsgáim, miként hatott mindez a „végrehajtók és mozgalmárok” gondolkodásmódjára, tetteire.

Az önálló fejezetekben vizsgált politikusok, közírók gondolkodásmódját, azokat tükröző megnyilatkozásait nem csak a fajvédő politikai irányzat „virágkora” (az 1920-as évtized) időszakában elemzi a szerző, hanem életük végéig nyomon kíséri. Teszi mindezt szövegeik (írásaik, beszédeik), illetve a velük és a korszakkal foglalkozó szakirodalom, teljességre törekvő, valamint az ideológiai alapvetést és a fogalmak tisztázását szolgáló legfontosabb és autentikus —jórészt külföldi (idegen nyelvű) — szakmunkák felhasználásával. Helyesen emeli ki az egyéni pályák, sorsok és az eltérő személyiségek szerepét a közös elemek mellett az egyéni vonások, árnyalatok, variánsok kialakulásában. Ennek keretében pl. a faj fogalmának személyenként különböző értelmezését és használatát, melynek fontos tanulsága, hogy — jószerével Méhely kivételével — a fajvédők többsége nem biológiai, hanem társadalmi értelemben beszélt magyar fajról. A mindezt megalapoTÖRTÉNETI IRODALOM 237