Századok – 2014
FIGYELŐ - Ungváry Krisztián: Üllő és simogatás között. Válasz Krausz Tamásnak I/229
232 FIGYELŐ forrásból azt a következtetést kellene levonnom, hogy a szovjet elvtársnők megtévedt kollaboránssá váltak. Holott a helyzet ennél sokkal összetettebb: az érintetteknek meglehetősen sok okuk lehetett arra, hogy magyar katonával csókolódzanak. Ezek között a megszállókkal való ideológiai azonosulás feltételezésem szerint legutolsó helyre sorolható. Jóval valószínűbb, hogy szerettek volna valakihez tartozni, aki védelmet nyújt, azt sem zárnám ki, hogy tetszett nekik a fess magyar fiú, és könnyen lehet, hogy az említett napló elhallgat olyan tényeket, amelyeknek még fontos szerepe volt - például egy húskonzervét. (9) Krausz nem mér egyenlő mércével, sőt bizonyos neki nem tetsző történészek morális lejáratására törekszik. Erre legjobb példa, amikor Romsics Ignácot teszi felelőssé azért, hogy hallgatás alakulhatott ki a megszállás szörnyűségeiről, mivel összefoglaló műveiben erről nem írt - miközben nem alkalmazza ugyanezt a szigort saját egyetemi kollégáinál, akik szintén nem említették ezt a kérdést összefoglaló műveikben.9 így lesz Romsicsból az elhallgatás mestere, szemben a Krausz minősítése szerint úttörő és elfogulatlan tudományos elemzéseket közreadó Juhász Gyulával, Ránki Györggyel, Pritz Pállal és Sipos Péterrel - akik viszont még annyit sem írtak erről, mint Romsics Ignác.10 Újabb válaszában ismét Romsics szerepel bűnbakként, mert azt merte mondani, hogy „csak ott került sor atrocitásokra, ahol partizánharcok folytak”; azt persze Krausz elhallgatja, hogy Romsics mindezt csak a magyar csapatok tevékenységével összefüggésben mondta, és a holokauszt áldozatait — mivel ők nem egy „atrocitás” halottjai csupán — nem értette ebbe bele. Krausz viszont csak úgy tud ellenkező következtetésre jutni, ha az állításokat meghamisítja, illetve ha a szovjet fél tevékenységéről nem vesz tudomást. (10) Krausz szerint a nácizmusnak nincsen a kriminalitáson kívüli története, szemben a Szovjetunióval, amelyek mennyi zseniális művésszel és tudóssal ajándékozták meg a világot. Kíváncsi vagyok, hová helyezi akkor el Knut Hamsunt, Leni Riefenstahlt vagy Martin Heideggert (a sor hosszan folytatható), illetve hová sorolja azt a nyugat-európai szakirodalmat, amely a náci rendszerek társadalomtörténetével — de nem tömeggyilkosságaival — foglalkozik? (11) Krausz szerint bizonyító erejű, hogy az ÁBTL dokumentumaiban a magyar katonák maguk beszélik el rémtetteiket. Nyilván az jelentéktelen mellékkörülmény, hogy az említett dokumentumok az AVH részben szovjet szervektől átvett meglehetősen sajátos módon készült kihallgatási jegyzőkönyvei. Ezután már csak az a kérdés számomra, hogy amennyiben az AVH illetve a szovjet titkosszolgálatok ennyire megbízható forráscsoportot jelentenek, mikor olvashatjuk például a Rajk-, Buharin- vagy a Zinovjev-per meghamisítások nél9 XX. századi magyar történet 1900-1994. Szerkesztette Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos. Budapest, 1997. Korona kiadó. 10 Hozzá kell tennem, Krausz módszere két szempontból is abszurd. Egyrészt azért mert nincsen joga ahhoz hogy előírja, kinek miről kötelessége írni. Másrészt pedig azért, mert ellentétben az általa pozitív példaként felsoroltakkal, Romsics foglalkozott ezzel a kérdéssel: az általa szerkesztett Magyarország története kötetekben fontosnak tartotta, hogy a magyar megszállás sötét oldala is szerepeljen, mint ahogyan azt külön fejezetek is tárgyalják. Lásd Ungváry Krisztián: A második világháborús magyar részvétel, mint történelempolitikai diskurzus. In: Romsics Ignác (szerk.): Magyarország a második világháborúban, 55-64, 115-154, 189-200. o. Bp., 2011. Ugyanígy szerepel ez a téma a Romsics Ignác főszerkesztette 24 kötetes Magyarország története sorozatban is.
