Századok – 2014
FIGYELŐ - Ungváry Krisztián: Üllő és simogatás között. Válasz Krausz Tamásnak I/229
230 FIGYELŐ csoport több tízezer ártatlan civilt legyilkol partizánvadászat címén, addig a nyugati magyar megszálló csoport 1941 és 1942 között szinte senkit sem?2 Miért van az, hogy a nyugati magyar megszálló csoport bizonyos zászlóaljai 1942 nyaráig logisztikai segítséget nyújtanak zsidók kivégzéséhez, utána viszont senki sem tesz ilyet? Miért van az, hogy a magyar magatartás éppen 1942 tavaszáig a legradikálisabb, amikor még meg sem jelenik az a füzet, ami Krausz fikciói szerint elrendeli a népirtást, majd épp ennek megjelenése után a magyar csapatok brutalitása jelentősen csökken? (2) Krausz azt állítja, hogy szerintem „a magyarok kegyetlenebbek, gonoszabbak voltak, mint akár az SS-ek”. Tudom, hogy nehéz felfognia bizonyos különbségeket, de én nem ezt állítottam, hanem azt, hogy bizonyos okokból a keleti magyar megszálló csoport hadosztályai (ez már nem egészen ugyanaz, mint a „magyarok”), radikálisabban jártak el a partizánellenes hadműveletekben, mint a legtöbb német alakulat. Ezt az állítást ráadásul statisztikailag alátámasztottam azzal, hogy a magyar egységek egy halottjára esett a legtöbb kivégzett partizán és „gyanús” elem. (3) Soha nem állítottam, hogy ha a Szovjetunió aláírta (és be is tartotta) volna a genfi egyezményeket, akkor a náci népirtó tervek ne léteztek volna. Nyilván ebben az esetben is elpusztult volna például több millió hadifogoly azért, mert a nácik tervszerűen éhen halatták volna őket. Abban azonban, hogy a fogságba ejtés pillanatában hogyan bántak a német katonák a szovjet hadifoglyokkal, mégiscsak volt valami szerepe annak, hogy szovjet részről (is) kezdettől fogva napirenden volt a német hadifoglyok megcsonkítása és legyilkolása. Krausz szerint a szovjet magatartás semennyiben nem idézett elő erőszakspirált? (4) Krausz abból indul ki, hogy azért, mert a náci Németország vezetői népirtást kívántak végrehajtani a Szovjetunióban, mindenki, aki ott bármilyen jogcímen kivégzett egy szovjet állampolgárt, ennek a népirtási tervnek aktív résztvevője. Ez ugyan a következményt nézve csakugyan így van, de az egyéni morális és büntetőjogi felelősség szempontjából nem. Annak a katonának, aki háborúba kerül, bizonyos helyzetekben embert kell ölnie, teljesen függetlenül attól, hogy azt a háborút népirtó szándékkal indították-e vagy sem. Hogyan legyen elbírálva az egyéni felelősség, ha ezt a kérdést nem létezőnek tekintjük? Ráadásul Krausz mind a mai napig adós azzal az igazolással, hogy a magyar csapatok parancsnokságait is népirtó szándék vezette volna. (5) Krausznak halvány fogalma sincsen arról, hogy a magyar és német parancsnokságok között hogyan működött a kommunikáció. Paradox módon ez ahhoz vezet, hogy esetenként a magyar csapatokat felmenti (!) mintha azok csak 1942 tavaszán, az úgynevezett 10-es számú füzetből értesültek volna arról, hogy szigorú intézkedések szükségesek a zsidók, szabotőrök és kommunisták esetében. Ha ellátogatna csak egyszer a Hadilevéltárba, vagy venné a fáradtságot, és elolvasna egy ezzel kapcsolatos forrásgyűjteményt, akkor tudhatná, hogy a magyar csapatok kezdettől fogva minden fontosabb német parancsot megkaptak, például Reichenau inkriminált utasításait.3 2 Beszédes, hogy az általa összeállított „dokumentumkötet” a nyugati magyar megszálló csoportot illetően egyetlen dokumentumot sem prezentált! 3 Lásd: Magyarország és a második világháború. Nemzet is emlékezet.Szerk. Ungváry Krisztián. Budapest 2005 Osiris, 186., 188.0.
