Századok – 2014
FIGYELŐ - Krausz Tamás: Hogyan írná át Ungváry Krisztián a nagy honvédő háború történetét? I/201
FIGYELŐ 211 lepülésen, faluban és városban, befagyott folyókon és szakadékokban, közel a fronthoz és távol a frontvonaltól. S azzal mentegetni a népirtást — egyébként teljességgel tévesen —, hogy a holokausztban csak „passzív részvétel” történt, mintha az egyébként nem lenne népirtásban való részvétel (őrület!?), ez a maszatolás a gondolkodást a teljes abszurdum irányába vezeti. A kötetünkben publikált (és számtalan nem publikált) levéltári dokumentumok sora, beleértve a magyar vezérkari főnökség 10-es számú füzetét, kifejezetten a szovjet zsidó nemzetiségű állampolgárok tömeges legyilkolásáról, németeknek való kiszolgáltatásáról és a gyilkosságokkal együtt járó őr- és egyéb feladatok ellátásáról tanúskodnak. Ungváry figyelmét elkerülte, hogy a kötetünk mellékletében publikált néhány ABTL-dokumentumban magyar katonák maguk beszélik el a holokausztban való — nagyon is aktív — részvételüket. Magyarán, egyes katonák még büszkélkedtek is a zsidók kiirtásával, a falvak felperzselésével. Erre az aktív részvételre magam is kitértem az előszóban a kötet dokumentumait és más dokumentumokat is idézve.33 A náci népirtás tehát nem kizárólag német teljesítmény, hanem román, magyar, olasz, finn, lett stb. Másfelől viszont Ungváry is úgy vélekedik, hogy a magyarok kegyetlenebbek, gonoszabbak voltak mint akár az SS-ek. A józan ész, a történelmi tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a gonosztettek elkövetésében nem lehet nemzetiségi vagy etnikai hierarchiát felállítani. Mindemellett Ungváry Krisztián ráadásul azzal is próbálja a népirtás „magyar fejezetét” relativizálni, hogy a románok még több embert öltek meg — amit egyébként soha senki nem bizonyított —, noha Ogyessza környékén a román katonai hatóságok mintegy 40 ezer, főként zsidó nemzetiségű állampolgárt gyilkoltak le, amint a recenzens is hangsúlyozza. Én ehhez hozzátenném, hogy a román hatóságok az ukrajnai Bogdanovka melletti megsemmisítő táborban még vagy 50 ezer zsidót pusztítottak el. De miért lenne ez mentő körülmény a magyar megszálló csapatok megítélésében? Ungváry vizsgálódásában nincsenek világos fogalmak, ezért narratívája szétesik. A maga történeti konkrétságában nem határozza meg a népirtás fogalmát, mely kérdésnek éppen a kötetünk vitája kapcsán Szilágyi Ákos oly világos és szépen megírt cikket szentelt az Élet és Irodalom hasábjain. Ebben pontosan kontextualizálja a náci népirtást, amelynek eszközeivé váltak a magyar megszálló csapatok: „...a náci Németország totális háborújában a népirtás nem járulékos jelenség, a frontvonal mögött vagy a hátországban zajló népirtás pedig nem a háború mellékszíntere volt, hanem ennek a háborúnak a megkülönböztető, lényegi újdonsága és legfontosabb színtere, amennyiben a náci Németország háborús célja az egész világ faji gyarmatosítása („germanizálása”, „árjásítása”) volt, ami magában foglalta a meghódítandó és meghódított területek fajilag „alacsonyabbrendű” népcsoportjainak teljes vagy részleges fizikai kiirtását, áttelepítését, vagy rabszolga-munkaerőként való felhasználását (elég talán itt az úgynevezett Ost-tervre utalni). Nem a totális háború adja meg tehát a 33 Egyébként Ungvárynak a fogalmakkal való taktikai játszadozására már más kutató, például Csapody Tamás is felhívta a figyelmet: Mozgó vesztőhelyek. Index. 2013. január 22. http://index.hu/ velemeny/olvir/2013/01/22/mozgo_vesztohelyek/ (Letöltés: 2013. május 21.)
