Századok – 2014
FIGYELŐ - Karsai László: A végső döntésképtelenség I/183
FIGYELŐ 189 Edmund Veesenmayer teljhatalmú német követ később úgy emlékezett, hogy a német megszállás után kb. nyolc-tíz nappal, talán valamivel később Eichmann őt is felkereste és tájékoztatta: „[...] fennáll német részről az a terv, hogy a zsidókat Németországba deportálják, s erre vonatkozólag tárgyal az illetékes magyar körökkel.”14 1944. március utolsó hetében tehát már Veesenmayer is tudja, hogy még 1943 decemberében papírra vetett tervét meg fogják valósítani Magyarországon. A német politikai vezetés már 1942-től fontos céljának tartotta a magyarországi zsidókérdés rendezését is. Veesenmayer 1943. december 10-ére datált összefoglaló jelentésében 1,1 millió magyarországi zsidó szabotőrről írt, és legalább ugyanennyire becsülte a zsidók csatlósait a „szabotázsra és kémkedésre irányuló nagyszabású tervek megvalósításában.” Veesenmayer ehhez hozzáfűzte: „De a birodalom ma a létéért küzd, és nem tudom elképzelni, hogy a háború egyre fokozódó súlya mellett tartósan megengedhetné magának azt a fényűzést, hogy érintetlenül hagyjon ilyen szabotázsközpontot. A birodalom politikájában itt hálás és kényszerítő feladat adódik, ha hozzányúl ehhez a kérdéshez, és azt tisztázza. Annál is inkább, mert ez nem katonai, hanem szinte kizárólag politikai kérdés.”15 Sztójay Döme, az 1944-es deportálásokat megszervező kormány miniszterelnöke, 1943-ban még berlini magyar követ jelentést küldött Budapestre Ribbentrop német külügyminiszterrel 1943. december 19-én folytatott tárgyalásáról. Ribbentrop is, Sztójay is jól tudta, hogy a magyarországi „zsidókérdés” német mintára történő rendezésének legfőbb akadálya a Kállaykormány. Ribbentrop nyomatékosan tudtára adta a magyar követnek, hogy: „[...] itteni mérvadó helyen teljesen elutasító és koncessziókat nem ismerő álláspontot foglalnak el a nemzeti szocializmus ezen leggyűlöltebb ellenségével, azaz a zsidósággal szemben.” 1943 decemberében már „teljesen elutasító” és „koncessziókat nem ismerő”, tehát csupán országon belüli szeparálással nem megelégedő megoldást szorgalmaznak a náci vezetők és azt is tudjuk, hogyan szoktak a németek a kémekkel és szabotőrökkel bánni. Sztójay követ ismételten figyelmeztette kormányát: „az olaszországi események”, vagyis a Badoglio-kormány „árulása” óta a németek „adott esetben bárkivel szemben is habozás nélkül [a] legkíméletlenebb elszántsággal lépnének fel.”16 Hogy milyen fontos volt a náci vezetőknek a magyarországi „zsidókérdés totális, általános rendezése”, azt mutatja az is, hogy a megszállókkal együtt érkezett Budapestre maga Ernst Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt - RSHA) vezetője, aki már március 20-án, a hivatalosan még ki sem nevezett új miniszterelnökkel, Sztójay Dömével többek között és fő helyen a „zsidókérdést” beszélte meg. Az RSHA vezetőjéről is elképzelhetetlen, hogy csak néhány tízezer zsidó munkaszolgálatosért utazott volna Budapestre. Sztójay később, a népbíróságon elmondta: „Kaltenbrunner 14 Az Endre-Baky-Jaross per, 194. 15 Ránki György, Pamlényi Ervin, Tilkovszky Lóránt, Juhász Gyula szerk.: A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról, 1933-1944. Kossuth Kiadó, Budapest, 1968. 745. (továbbiakban: A Wilhelmstrasse és Magyarország) 16 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, K63 (Külügyminisztérium politikai osztály)-21/7. (Német-magyar viszony)- Sztójay Döme berlini követ XII/pol. Főn.-1943. (december 23.) jelentése Ghyczy Jenő külügyminiszternek
