Századok – 2014
KÖZLEMÉNYEK - Glant Tibor: A Ford-kormány és a Szent Korona, 1974-1977 I/151
174 GLANT TIBOR miniszter és Dent korábbi kereskedelmi miniszter 1972. évi látogatása tovább szította alaptalan reménykedésüket. Ezt követően jött az 1974. évi kereskedelmi törvény, amely rövidre zárta a magyar reményeket MFN-ügyben, és ezt egészítette ki saját bárdolatlan viselkedésük a vietnami fegyverszüneti bizottságban. így váltotta az álmokat elkeseredett, komor hangulat. Ugyanakkor az MFN-epizód megmutatta számukra a Kongresszus erejét, és elkezdték megdolgozni a törvényhozást, elsősorban a Budapestre látogató kongresszusi küldöttségeken keresztül. Ez a kampány két elégtelen, de látványos eredményt hozott: A) a Wilson-delegáció jelentését (egy képviselőházi jelentést „Dél- és Kelet-Európa: Amerika érdekeinek újragondolása” címmel), valamint B) Charles Wilson (Demokrata, TX) kezdeményezését, miszerint a Kongresszus fogadjon el határozatot, s szólítsa fel az elnököt arra, hogy adja vissza a Koronát. 1975 őszén azonban úgy tűnik, hogy a magyar kormány — bár korábban arra utasította új washingtoni nagykövetét, Esztergályos Ferencet, hogy teremtse meg az egyetértés légkörét a Kongresszusban — ismét a végrehajtó hatalmi ág felé fordult, és elsősorban Kissinger külügyminiszter urat vették célba. Ha a nagykövetség tudomására jutott történeteknek csak a fele igaz, akkor a magyarok sikeresen meggyőzték magukat arról, hogy [az 1975 során megtörtént hivatalos és nem hivatalos látogatások] ... hátterében egy washingtoni varázsló, minden bizonnyal Dr. Henry A. Kissinger áll. Ha ezek az események azt jelentik, hogy Budapest hasznot tud húzni Helsinki szelleméből, akkor a magyarok élni kívánnak ezzel a lehetőséggel. A mérleg másik serpenyőjében azonban az található, hogy a nagykövetség hónapok óta azt hallja magas rangú magyar politikusoktól, hogy ha a csendes diplomácia nem jár eredménnyel, akkor szükség lehet arra, hogy nyíltan felvessék a Korona kérdését. Első lépésként a washingtoni nagykövetség hivatalos, de nem nyilvános jegyzéket ad át az amerikai külügynek. Ha ez a manőver sem veszi rá az amerikai kormányt arra, hogy komoly tárgyalásokat kezdjen a Korona visszaszolgáltatásáról, akkor a magyar kormány megpróbálhatja ezt kikényszeríteni. Esetleg a nyilvánosság elé tárják az egész kérdéskört, vagy Moszkva és más baráti szocialista országok segítségét kérik a magyar demars ügyében. Ha mindez nem jár eredménnyel, akkor az UNESCO elé viszik az ügyet, mert úgy vélik, hogy ez a szervezet inkább Budapesttel, mint Washingtonnal szimpatizálna. A Koronával kapcsolatos, nyilvánosan megfogalmazott amerikai álláspont ködös volta számunkra hasznos módon bizonytalanságban tartja az itteni hatalmasságokat az ügyben, hogy valójában mit is kell tenniük a kelet-nyugati kapcsolatok javítása terén azért, hogy Washington megfontolja a koronázási ékszerek visszaszolgáltatását. Ez a ködösen megfogalmazott álláspont egyúttal azonban táplálta is a magyarok azon irreális elvárását, miszerint a vagyonjogi és konzuli megállapodásokat követően Washington erről a kérdésről is tárgyalni fog. Néhány hitehagyott középszintű magyar vezető már egy éve folyamatosan kétségeit fejezi ki az ügyben, hogy az Egyesült Államok valaha is visszaadja a Koronát. Azt kérdezik, miért törekedne a magyar kormány a kétoldalú kérdé
