Századok – 2014

TANULMÁNYOK - Dénes Iván Zoltán: Mesterelbeszélések VI/1425

Fülep Lajos úgy látta, hogy Babits nagy rokonszenwel méltányolja a szellemtörténet eredményeit és pontosan jelöli ki érvényességének határait. Ám kritikáját nem kell kiterjeszteni a szellemtörténet minden irányára és területére. A művészettörténet területén annak a követelménynek az alkalmazásával, hogy minden kort saját mértékével kell mérni, olyan korokat fedeztek föl, amelyeket korábban hanyatlónak bélyegeztek és nem méltattak figyelemre. Babits kritikája a kételkedő, de biztonságra áhító filozófusé és az alkotásában biztos kánonnal élő alkotóé. Önmarcangoló vívódása abból a tragikus helyzetből fakad, amit a történelmi jelenségek relatív és egyszeri jellege és a mindenre alkalmazható értékkódex iránti vágy közötti feszültség határoz meg. A konfliktus nem gondolkodási hiba következménye, hanem a dolgok természetéből következik. Amit az intellektualizmus szétválasztott, nem egyesítheti. A biztos fundamentum a hit, akarat és gondolat egysége. Filozófiai igazság ugyanis hit és akarat közreműködése nélkül nem lehetséges.

Kardos László továbbgondolta Babits tételét, miszerint a szellemtörténet relativisztikus és szubjektív irányzat. A korokat saját mércéjükkel kell mérnünk, hogy belső viszonyaikat rekonstruálhassuk és megismerhessük, ami nem relativizmus. Ám amikor egyetemes világképbe rendezzük, értékeljük őket, egyetemes mércére van szükségünk. A szellemtörténet a pozitivizmusról torzképet ad, holott a pozitivizmus is a dolgok legbelső értelmének megértésére törekedett. A szellemtörténet sincs védve a könnyelmű hipotézisek, zsurnalisztikus megoldások ellen szilárd alapozás híján. A szellemtörténészek azt olvassák a régi történetírók fejére, hogy függetlenségi pártiak voltak. Ók viszont jobboldaliak. A szellemtörténet a művelődéstörténet gyökeres megújítása. Babits kritikája inkább a szellemtörténet elméletére vonatkozik, mint a szellemtörténészek alkotásaira. Horváth János középkori irodalmunkról írt könyvében összhangban van a régi pozitivista és az új szellemtörténeti iskola.

Váczy Péter azt állította, hogy a szellemtörténet nem tömegjelenségeket, hanem kiemelkedő egyéniségeket állít vizsgálódása középpontjába. Historicizmusa nem relativizmus. Más az időtlen, változatlan értékek világa és az időhöz kötött, történelmi, tehát változó eszményeké. A moralitás autonóm, a történetírás heteronóm. Amikor Babits a történetíráson közvetlen erkölcsi útmutatást kér számon, visszatér az ókor instrumentális történelemfelfogásához, amely a történelemtől gyönyörködtetést és praktikus életvezetést várt. Azt várja a történetírótól, hogy ne csak tudós, hanem vezér és tanító legyen. Holott a szellemtörténet az érzékelhető, tárgyi, tevékenységre összpontosító naturalista történelemfelfogással szemben az emberit a szellemin keresztül közelíti meg, a tett helyett az emberre figyel, s a cselekedetek történetírását a belső, emberi arculat feltárásának kísérlete váltja fel.

Joó Tibor azzal érvelt, hogy a szellemtörténet visszahatás a naturalista pozitivizmusra, amely a külső tényezők helyett az értékszempontú alakítás, a belső szellemi fejlődés megragadására irányul. Az új idealizmus filozófiájának világképéből származik, amely a neokantiánus ismeretelméleti kriticizmuson alapszik. Rickert tisztázta a történelmi megismerés kategóriáit és objektivitásának feltételeit, eszközét pedig a szintetizáló intuícióban ismerte fel. A szinte1434 DÉNES IVÁN ZOLTÁN