Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Dénes Iván Zoltán: Mesterelbeszélések VI/1425
Imre az egyháztörténet, Dékány István a gazdaság- és társadalomtörténet, Mályusz Elemér a népiségtörténet, Eckhart Ferenc a jog- és alkotmánytörténet, Szentpétery Imre a történeti segédtudományok, Tompa Ferenc a régészet, Németh Gyula a nyelvtudományok és a történetírás közötti kapcsolat és Szekfű Gyula pedig a politikai történetírás helyzetéről adott képet és megújításának feladatait foglalta össze. Szekfű szerint a tudományos történetírás az évszázadonként különböző ideájú korszakokat kívánja az élet teljessége szempontjából megragadni. Nem tapad meg a politikai eseményeknél, nem vetíti vissza a múltba az eszményített és leszűkített jelent. Amennyire lehetséges, igyekszik túllépni a törzsi-nemzeti kötődés szűkös horizontján és elfogultságán. Mindennek megvalósítására csak Ranke kivételes tehetsége, univerzális érdeklődése és tudása volt képes. O ugyanis azzal is tisztában volt, hogy a történelem vonatkoztatási rendszere, mércéje transzcendens. A politikai események végtelen sokasága mögött az indítékokat, a hatóerőket, a vezető ideákat kereste és ismerte fel. Azokat, amelyek korszakonként, századonként változnak és függetlenek az emberi élet történetietlen és történelemalatti tényeitől és a történelem szemlélőjének egyéni törekvéseitől és ösztöneitől. „/.../ a történeti ideák egyrészt rendszerező, kiválasztó elveket nyújtanak az író számára, melyek megszabadítják őt a tények és események mindent elborító áradatától, másrészt pedig parancsolólag objektivitásra tanítják, a történetszemléletnek a napi politikától, az adott pillanatnyi közösségérzésektől, a klan-ösztönök kizárólagos uralmától való felszabadítása érdekében. A politikai történetírás e korrektívumai Ranke egyéni fejlődéséből jöttek létre, s elsősorban annak a vallásos hitnek köszönték születésüket, amelyet Ranke az ideák emberfeletti, Istentől alkotott természetébe vetett. A legnagyobb politikai történetíró azok közé tartozik, akik a politikai eseményeket és azok egész láncolatát végső következtetésben emberfeletti szféráktól teszik függővé; innen érthető az a szokatlan, másutt nem található természetes objektivitás, a földi szenvedélyek és erőszakosságok távoli, hideg szemlélete, mely Ranke műveit soha el nem érhető mintákká avatja minden korszak történetírói számára. Ebből azonban egyszersmind a Ranke-féle írói tulajdonságok meg nem tanulhatósága is következik. Életmunkája személyes hit és személyes élmény eredménye s amint tanítványai közt — pedig ezek serege légió! — hiába keresnénk olyat, ki az ő témaköreihez hű maradva egyszerre több európai nemzet történetében alkotott volna maradandó munkákat, hasonlóképpen hiányzik az utána következő generációban a történeti ideatannak az az alakító ereje, mely a mestert elődeinek annyi tévedésétől távol tartotta.”11 A Ranke-értelmezés különbözött attól, amit 1917-ben Georg von Below könyvéről írt ismertetésében fogalmazott meg. Abban ugyanis Meinecke és Below nyomán Ranke jelentőségét abban látta, hogy egyetemessége mellett a német nemzeti öntudat létrehozója volt: „A fejlődés a romantikus alapról gyorsan felvitt a magasságba, hol a legegyetemesebb, mindent átfogó pillantású történetíró, Ranke trónol, aki egyúttal egyetemessége mellett specifikus német fejlődés eredménye, s mint ilyen a nagy német nemzeti átalakulás előidézője és hatalmas hangú kísérője, /.../a német nemzeti egységhez vezető fejlődés tetőpontján egymás mellett áll a legnagyobb történetíró és a legnagyobb államférfiú” Ranke úgy látta, hogy ha következetes lenne, a német egységet el kellene utasítania és érezte, hogy nagy távolság választja el romantikus konzervativiz1428 DÉNES IVÁN ZOLTÁN 11 A magyar történetírás új útjai. 410-411.
