Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Dénes Iván Zoltán: Mesterelbeszélések VI/1425
MESTERELBESZELESEK 1429 musát Bismarck koncepciójától. Ezért kettőjüket korántsem jogos Goethe- és Schiller-szoborként beállítani. Mégis a „német történetírás /.../ büszke lehet arra, hogy a 18. század formális universalismusából a történetírók s köztük a legnagyobb, vezették ki a nemzetet öntudatra és hogy a nemzeti és állami egység lelki feltételeinek tekintélyes részét a történetírás hozta létre.”12 Egyetemesség és nemzeti kötődés akkor tehát nem zárta ki egymást. 1931- ben viszont Szekfű szerint Ranke tárgyilagos, minden nemzeti elfogultságtól mentes volt történelemfeletti vonatkoztatása, egyetemes tájékozottsága és gigászi teljesítménye miatt. Ám ő a kivétel volt, az ideál, nem pedig a szabály. Mások számára ugyanis a nemzeti kötődés elkerülhetetlen. A kérdés az (tért vissza 1916-ban és 1922-ben kifejtett álláspontjához), hogy a történetíró a nemzeti kereten belül mennyire képes arra, hogy elfogultságait ellensúlyozza. A pártkötődések ellensúlyozása, a teleologikus sémák elvetése, a korszakok közötti rangsorolás elkerülése, az új szaktudományok és módszerek megismerése és alkalmazása esélyt ad arra, hogy a történetíró sikerrel törekedjen az emberi lélek teljességének, a korszakokat meghatározó ideáknak, a korszakok belső összefüggéseinek megragadására. A leginkább ott, ahol arra maga a legjobban képes: saját nemzeti keretei között, saját nemzeti kötődése alapján. Az angol történetíró, amennyiben literary gentleman, teljes életet él, tapasztalatai, élményvilága széles látókört, az egész világra kiterjedő szemléletet nyújt neki. A francia történetíró saját nemzeti elfogultságát igazolja a liberális szabadságsémával, amit rávetít a történelemre, és így elfogultságainak igazolásává és példatárává változtatja. A német történetíró szűk horizontú és életidegen államhivatalnok, aki szorgalmával, olvasottságával nem tudja pótolni élményeinek egyoldalúságát, beszűkültségét. A kisnémet történetírók Poroszországot, a nagynémetek Ausztriát dicsőítették és igazolták történetírásukkal. Azt, hogy elfogultságaikon túl tudjanak lépni, helyzetük megváltozása tette lehetővé, a kis- és a nagynémet egység kikerülése a realitás világából, amelynek eredményei már itt is, ott is látszanak. A magyar történetírás hasonló képet mutat, mint nyugati mintái. Szalay László széles horizontú, angol típusú kritikai történetírást művelt, amely máig példamutató. Horváth Mihály francia típusú történetírást követett, nagyszabású művekkel, öntudatlan, de nyilvánvaló kismagyar liberális elfogultsággal, a szabadságeszmény visszavetítésével. A függetlenségi párt történelemszemlélete az ő elbeszélését vulgarizálta, ami a középkor megbélyegzéséhez, a Habsburg-magyar kapcsolatnak a gonosz és a jó ellentétével azonosításához, s a Habsburgokkal szembekerült erők (az erdélyi fejedelmek, a protestánsok és a vármegyék) szabadság- és alkotmányvédőként eszményítéséhez vezetett. Kossuth neheztelését fejezte ki Fraknói Vilmossal szemben, aki — a forrásokat követve — jellemtelen denunciánsnak mutatta be Martinovicsot. Thaly Kálmán Rákóczi udvari történetírójának nevezte magát, akinek írásait Gyulai Pál, Pauler Gyula, Lánczy Gyula és Knauz Nándor tárgyszerűen bírálták, de Thalyval és az általa uralt közvéleménnyel szemben tehetetlenek voltak. Am azokon a területeken, amelyek a közvélemény nyomásától távol álltak, Pauler Gyula, Salamon Ferenc, Marczali Henrik, Szilágyi Sándor, Fraknói 12 Egyetemes Philologiai Közlöny, 1917. 577.
