Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Forgó András: Julia Anna Riedel: Bildungsreform und geistliches Ordenswesen im Ungarn der Aufklärung. Die Schulen der Piaristen unter Maria Theresia und Joseph II. - Oktatási reform és szerzetesség a felvilágosodás kori Magyarországon. A piarista iskolák Mária Terézia és II. József alatt. Stuttgart, Steiner, 2012. (Contubernium. Tübinger Beiträge zur Universitäts- und Wissenschaftsgeschichte 77.) IX, 611 o. V/1320
TÖRTÉNETI IRODALOM 1323 zet második része azonban számos újdonsággal szolgál a magyar olvasónak is, itt ugyanis a szerző a reformoknak a piaristákra gyakorolt hatását elsősorban rendi források segítségével ismerteti. Fontos megállapítás, hogy a piaristáknak a teréziánus reformkorszakban történt fokozott igénybevétele a józsefi intézkedések káros hatásaival párosulva idővel tehertételt jelentett a rend számára. Azzal, hogy József megtiltotta a római központtal és a szomszédos rendtartományokkal folytatott kommunikációt, valamint korlátozta a tartományfőnök befolyását a provincia irányítására, destabilizálta a piaristák működését. Ezt tovább fokozta a generális szemináriumok felállítása, de leginkább káros következményűnek az az állami törekvés bizonyult, amely szét akarta választani a rendi és az oktatási ügyeket, utóbbiakat a tankerületi igazgatók hatáskörébe utalva. Ehhez járult még több intézmény státusának lefokozása, valamint a lelkipásztori tevékenység korlátozása, mely utóbbi fontos megélhetési forrás volt a rendtagok számára. A jozefinista szerzetespolitika második hulláma, az 1785 utáni időszak a korábban privilegizált státuszban lévő piaristák számára is egzisztenciális veszélyt hordozott. A szerző részletesen ismerteti azt, a szakirodalomban eddig csak vázlatosan feldolgozott reformtervezetet, mely a rend intézményeinek állami kezelésbe vételét, vagyis végső soron a magyarországi piaristák feloszlatását eredményezte volna. Eszerint a piarista oktatási rendszerből korabeli megfogalmazással „szorgalmas tanárok puszta növendékiskolája (eine blosse Pflanzschule tüchtiger Lehrer)" vált volna, az államhatalom tehát teljes mértékben kisajátította volna saját céljaira a piarista intézményrendszert, felszámolva annak szerzetesi jellegét. Ez végül azért nem következett be, mert a rend a szerény alapítványok és a megnövekedett feladatok miatt olyan rossz anyagi helyzetben volt, hogy az állami átvétel ráfizetés lett volna. így a rend átalakítása 1787-ben végleg lekerült a napirendről. Az egzisztenciális bizonytalanság természetesen a rend belső életére is káros hatással volt, ahogy azt már a korábbi kutatás is megállapította. A szerző azonban itt is jelentősen kiegészíti az eddig ismert képet a piarista források segítségével. A legfőbb nehézséget a rendi vezetés számára a fegyelem meglazulása jelentette, különösen az a tény, hogy a rendtagok úgy próbáltak menekülni az esetleges feloszlatás okozta egzisztenciális fenyegetettségtől, valamint a fokozott igénybevétel okozta leterheltségtől, hogy a rendi kereten kívüli elfoglaltságokat kerestek maguknak (lelkipásztori, magántanítói, pesti egyetemi tanári stb. feladatokat). Hiába szólította fel többször is a rendi vezetést a Helytartótanács a helyzet javítására, érdemi javulást nem sikerült elérni. A magyarországi rendtartomány azonban nem állt tétlenül a létét fenyegető események előtt. Egyrészt a Bécsben tevékenykedő rendtagok segítségével naprakész információi voltak a kormányzat terveiről, másrész a tartományi vezetés is dolgozott ki reformjavaslatokat a rend működésére, harmadrészt a rendtagok is panaszlevelekkel ostromolták a Helytartótanácsot, sőt még magát az uralkodót is helyzetük javítása érdekében. Ez a szerző szerint részleges eredményeket is hozott: a kormányzat újból engedélyezte a növendékek korábban leállított felvételét, és engedményeket adott a generális szemináriumi képzéssel kapcsolatban is. Ahogy azonban a magyar rendtartományra vonatkozó, szemléletes statisztikák mutatják (479-486. o.), ezek az évek a hanyatlás időszakát jelentik a magyarországi piaristák számára. A jozefinista egyházpolitika továbbélésének jó bizonyítéka, hogy a legtöbben 1790 után léptek ki a rendből. A kötet összefoglaló fejezete kiemeli a dolgozat legfontosabb téziseit, többek között a piaristák és jezsuiták közötti konkurenciaharcot az utóbbiak 1773. évi feloszlatásáig, a piaristák fontos szerepét a magyarországi katolikus felvilágosodás közvetítésében, különös tekintettel a szerző által „polgári-egyházi tudósnak” nevezett társadalmi csoport megjelenésére, a piaristáknak a teréziánus egyházpolitikában játszott központi szerepére, és arra a fenyegetettségre, amelyet a jozefinizmus jelentett a rendre nézve, valamint azt az offenzív magatartásformát, amelyet a magyarországi piarista rendtartomány vezetősége és egyes tagjai tanúsítottak a jozefinista szerzetespolitikának a rendre veszélyes iránya ellen. Bár a kötet adós marad azzal a több helyen ígért összehasonlítással, mely a magyarországi helyzet összevetését célozta volna a Habsburg Monarchia, valamint a Német-római Birodalom más területeivel, a vizsgálat a magyar történetírás számára is fontos kiegészítésekkel szolgál a felvilágosodás korának egyház- és oktatáspolitikai kérdéseihez. Forgó András
