Századok – 2014
KÖZLEMÉNYEK - Khavanova, Olga: "Kitűnő tehetséggel ellátott, különböző nyelveket tudó, jogok tudásával rendelkező…" (Hivatalnoki pályafutások a magyar Kamaránál a felvilágosult abszolutizmus idejében) V/1209
1212 OLGA KHAVANOVA Wenzel Anon Kaunitz grófnak: „Őexcellenciájának saját tapasztalatai is vannak, hogy mennyire költséges a karrier (itt és a továbbiakban kiemelés tőlem. - 0. Kh.) kezdete”. Egy másik osztrák diplomata, a mainzi birodalmi követ, Anton Pergen azt válaszolta Kaunitznak 1760-ban, aki a fiatal Gottfried van Swieten, a császárnő orvosa fiának, adottságai iránt érdeklődött: „Oxcellenciája az elmúlt hónap 28. napján méltóztatta megparancsolni, hogy teljes őszinteséggel számoljak be, hogy a véleményem szerint milyen karrier nyitja fel legjobban a tehetségét, és milyen haszon származhat ebből a felséges szolgálatnak”.15 A 18. századi német nyelvben a karriert „haladás”, „előmenetel” („Fortgang”, „Fortschritt”) szavakkal jelölték, ami nemritkán a „siker” („Erfolg”) szinonimája volt. „Előre és fölfelé” konnotációja az emberek természetes vágyát tükrözte sorsuk, társadalmi és anyagi helyzetük jobbra fordulására, nem csak saját maguknak, hanem a következő generációknak is. Teljes joggal el lehet mondani, hogy a hivatalnoki karrierek fő jellemzője a mobilitás volt, néha egy emberi életen át, néha valamennyi generáción keresztül. A társadalmi mobilitást hagyományosan az indusztriális és posztindusztriális társadalmakkal azonosítják. A mai világban ez többek között abban nyilvánul meg, hogy a polgárok milliói szabadon mozognak, lakó- és munkahelyüket változtatják, igyekeznek egy jobb végzettség révén jobban megfizetett állást és magasabb társadalmi tekintélyt szerezni. Az ipari forradalom előtti társadalmakat viszont hierarchikusnak, keményen struktúráknak, statikusnak tartják, ahol a társadalmi és kulturális különbségek szinte felülmúlhatatlanok. Mindazonáltal a régi rendi társadalmakban szintén létezett a társadalmi mobilitás bizonyos foka. Egyrészt szó lehet horizontális mobilitásról, amikor egyének ugyanannak a társadalmi rétegnek a keretében nemcsak városok, vagy országok, hanem hivatalok és foglalkozások között mozogtak. Másrészt létezik vertikális mobilitás, ami előléptetések és rangemelések formájában a szociális emelkedéshez nyitotta meg az utat. Fallenbüchl Zoltán arra a következtetésre jutott, hogy a Magyar Kamarára csak a legkisebb mértékben volt jellemző a fluktuáció: ott „a stabilitás Mária Terézia egész uralma alatt csak nőtt”. Továbbá feltűnőnek tartotta a történész, hogy a Kamaránál a Helytartótanáccsal ellentétben kevesebb volt a leköszönés vagy önkényes távozás.16 Ezt a képet okvetlenül árnyalni kell, mivel egyrészt igaz, hogy ebben a hivatalban az állása jövedelméből élő, nemes vagy nem nemes származású, de mindenképpen „polgáribb” életmódú rétegről van szó, másrészt pedig, ebben a stabil környezetben különféle típusú pályafutási stratégiák egymás mellett valósultak meg, különböző generációk éltek együtt, ami apránként változtatta meg a Magyar Kamara arculatát. Mivel ez a központi adminisztratív szerv a legnagyobb számú személyzettel rendelkezett (a Magyar Kancelláriához vagy a Helytartótanácshoz képest), és a legszorosabb kapcsolatban állt, sőt alá volt rendelve a bécsi Udvari Kamarának, ennél a dikaszterium-15 ÖStA, Haus-, Hof- und Staatsarchiv (a továbbiakban HHStA), Staatskanzlei Vorträge, Kt. 86, Jan. - Febr. 1760, 121r. 16 Fallenbüchl Z.: Mária Terézia magyar hivatalnokai i. m. 69-70.
