Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Rainer M. János: Kalmár Melinda: Történelmi galaxisok vonzásában. Magyarország és a szovjetrendszer, 1945-1990. Osiris kiadó, Budapest, 776 o. IV/1064
került sor. Noha a birodalom sikeresen épült, három okból mégis át kellett gondolnia további terveit. Az egyik okot a nyugat-európai integrációs trendek szolgáltatták, a másodikat a tudományos-technikai forradalom, melyben a szovjetrendszer csak követő maradt, de amely láthatóan hosszú távra határozta meg a galaktikus teret, a harmadikat pedig a kelet-európai régió határhelyzete. Kalmár ez utóbbi értelmezésére a gibboni birodalmi actio radius fogalmát használja. Ennek túllépését, illetve a szovjet birodalmi potenciál, a saját társadalomszervezési és kulturális szerkezethez való hajlítás, a hasonítás korlátáit jelezték a nyugati periféria lázadásai, 1953-tól 1981-ig. A Hruscsov-korszak grandiózus kísérletet tett e kihívások megválaszolására. Nyugat-és Kelet-Európa problémáira egyaránt reflektált az a hosszú távú külpolitikai elgondolás, amelyet Kalmár eurázsia-tervnek nevez, vagyis az Atlantitól a Csendes-óceánig terjedő integráció létrehozása, amelyet mindenekelőtt Nyugat-Európa semlegesítése segített volna elő. De Jugoszlávia visszafogadása, a nyitás a később harmadik világnak nevezett térség felé, sőt a még a kelet-európai csatlósok bizonyos fokú emancipálása is e terv része (benne például a szovjet kormány 1956. október 30-ai nyilatkozata, amelynek Kalmár — Békés Csaba koncepciója alapján — az adott helyzeten messze túlmutató jelentőséget tulajdonít. A leglényegesebb váltásnak azonban a harmadik, a tudományos-technikai forradalom kihívására adott válasz bizonyult. Hruscsov és a poszt-sztálini elit felismerte, amit Sztálin nem, hogy ennek eredményei nem csupán a haditechnika és fegyverzet új generációit szülik, hanem a forradalmasítják a társadalmak mindennapi életét, a tömeges jólét új dimenzióit teremtik meg. A fogyasztás legalább részbeni adaptálása feladta a birodalmi potenciál tisztán ázsiai jellegét, s maga is részben adaptálni törekedett a Nyugat értékeit. Kádár János Magyarországa e váltás kísérleti műhelye - miként Heller Ágnes és Fehér Ferenc már a hetvenes évek közepén a hruscsovizmus mintaállamaként írták le. Még ideológiájában is a fogyasztó számított; alakításában nem az irodalmi nagyepika, hanem a tudományt értelmezni képes társadalomtudományok és a filozófia vitték a prímet; irányítói a kultúra tömegesen beszerezhető formáira figyeltek elsősorban. A technikai forradalom vált a végső társadalmi forradalom bázisává, az immár fogyasztásban is versenyképes hruscsovi kommunizmusé. Kalmár szerint ez evolúciós revolúció, amelynek már nem a hatalom a fő kérdése. Az ugyanis szilárdan kézben van, a kulcsprobléma ezentúl a belső szervezés. Ez reformot jelent, gazdasági ésszerűséget, és nyitást a demokratikus öntevékenység felé, vagyis népi államot, az önkormányzatiság elvének beemelését a szovjet társadalom szervezésébe. Utóbbit igen korán visszavonták azonban, mert az új ideológiai összegzés kudarcot vallott, és még Hruscsov uralkodása alatt, 1963-ban szigorítás figyelhető meg az ideológiában. Maradt a gazdasági kísérletezés szabadsága - ideig-óráig. Az elmozdulás a sztálini társadalomszervezéstől így is elegendő ahhoz, hogy a szerző felvázolja a diktatórikustól a korporativ modell felé való elmozdulás történelmi tendenciáját. A hruscsovi időszakban alakult ki a szovjetrendszer birodalmi integrációjának letisztult, végső, egyben dinamikus és perspektivikus szerkezete is. Ez három szintet jelentett: a belső birodalmit, a nyugatos-európait (vagyis Kelet-Európát; Kalmár szerint ehhez akarták semlegesíteni a valódi Nyugat-Európát) és a keletit, vagyis Kínát és a volt nyugati gyarmatokat szerte a világon. A háromlépcsős struktúra már Hruscsov uralkodásának korai szakaszában vereséget szenvedett. Kína nem fogadta el a szub-galaxis állapotát — egyenjogúságra és/vagy saját galaxisra tartott igényt — ezért nyitott vitát az autentikus ideológiáról 1962 körül. Brezsnyev hatalomátvétele eleinte nem is tűnt radikális fordulatnak: az új főtitkár a hruscsovi célokat követte, legfeljebb elődjének „dinamizmusa” nélkül, realista alapállásból. Kalmár Melinda úgy látja, hogy a reformokat a brezsnyevi időszakban is bátorították - a nyers diktatúrából rugalmas abszolutizmus lett, sőt, a „lényegében egypárti, egydimenziós keretek között működő sajátos pluralizmus” vált a szovjetrendszer átalakulásának perspektívájává. Brezsnyev sikert könyvelhetett el ott, ahol elődei nem jutottak dűlőre: a helsinki egyezményben biztosította a nyugati határokat, és olyan befolyáshoz jutott Európán kívül, amiről Sztálin legfeljebb csak álmodhatott. A brezsnyevi realizmus, miközben követni próbálta a Nyugatot a fogyasztói szocializmussal (bár kommunizmusról már nem esett szó), kényesen ügyelt a belső integrációra: a KGST Komplex Programja, az intézményesülő Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületé, a nyári krími informális találkozók, az ideológiai titkárok rendszeres megbeszélései, az összehangolt fejlesztések és kutatások mind a Nyugat távoltartását, hajlító erejének ellensúlyozását célozták. (Ha ez sem volt elegendő, az ultima ratio persze a fegyvereké, ahogyan ezt 1968 augusztusa látványosan demonstrálta...) A hetvenes évek olajválsága nyomán azonban a fogyasztás bővítését és a fegyver1066 TÖRTÉNETI IRODALOM
